Az oroszhegyi ember számára is a legfontosabb ünnep a húsvét, igyekszik kellően felkészülni, hogy méltón ünnepelhesse Krisztus győzelmét a halál fölött. A következőkben a húsvéti ünnepkör három fontos momentumát, a virágvasárnapi barkaszentelést, a nagyszombati tűz-, vízszentelést, majd a húsvétvasárnapi ételszentelést mutatja be Kovács Melánia. [caption id="attachment_87501" align="aligncenter" width="1000"] Cekószentelés[/caption] A virágvasárnapi barkaszentelés, a nagyszombati tűz- és vízszentelés, valamint a húsvétvasárnapi ételszentelés azok az események, amelyek nagyon fontosak, hiszen nemcsak részt vesznek azokon, hanem szentelményeket is vihetnek haza a hívők, amelyek egész évben testi és lelki javukat szolgálják, védelmezik őket, bajelhárító, segítő szerepet töltenek be a mindennapokban. Virágvasárnap az ünnepi szertartás alatt a pap megszenteli a barkát, majd az egyháztanácsosok barkás sorfala közt az oltáriszentséggel háromszor megkerülik a templomot, kikerülést tartanak. A cekót a harangozó vagy az egyháztanácsosok szerzik be a templom számára, általában az ünnep vigíliáján, virágszombaton, a hívek pedig maguk gondoskodnak az ágakról. („A harangozó szereli bé valahonnét a hegyen, ahol több cekó van, elmennek szekérrel s ugye hoznak fel es állítanak az oltárnál kétfelől s akko az egyháztanácsosok kezökbe adnak cekót, mivel körmenetet csinálnak.” – T. V.) A pap a templomban, egy asztalra rakva szenteli meg a templom számára szedett cekót, majd az egyháztanácsosoknak ad egy-egy szálat, amivel sorfalat állnak a körmenet alatt az oltáriszentségnek. A megszentelt barkaköteget kiviszik a templom elé, és ott a körmenet előtt vagy hazainduláskor mindenki vehet belőle. A közös cekó megszentelése után a pap végigmegy a két padsor padjai között és megszenteli a hazulról hozott ágakat is. A templomban is hagynak néhány szálat, ebből égetnek el a nagyszombaton a tűzszenteléskor. Bárth János a varsági népi vallásosságról írt könyvében a cekóosztásnak egy 1990-ig fennmaradt formájáról számol be, amikor a pap maga osztotta ki a híveknek a megszentelt cekót. Véleményem szerint az oroszhegyi barkaosztás – az egyháztanácsosoknak – ennek a Varságon 1990 után megszüntetett rituális szokásnak a maradványa. Valószínűleg Varság anyafalujában, Oroszhegyen is élt ez a szokás, csak Oroszhegyen hamarabb beszüntették, és csak egy csökevényes formáját éltették tovább, csak az egyháztanácsosoknak osztottak, ez a formája azonban megmaradt és tovább élt. Míg Varságon az egész szokás megszűnt. A barkaszentelés után a hívek hazaviszik a cekót, hazafelé egy-egy szemet lenyelnek belőle, hogy ne fájjon a torkuk, otthon pedig elosztják, hogy jusson mindenhová a házba, a pajtába, a csűrbe, a veteménybe, sőt az autóba is. A házban rendszerint a szobában tartják egy vázába beállítva, vagy szentkép mellé szúrva, régebb a mestergerenda mellé tűzték, hogy megakadályozza a bajt, a rontást, a betegséget. A pajtában, a csűrben a gerendába teszik fel, egy-két szálat pedig a veteménybe is szúrnak, hogy megóvják a jégesőtől, a kártevőktől és bőséges termés legyen. A teheneket megvesszőzik vele, hogy elűzzék róluk a rontást. [caption id="attachment_87504" align="aligncenter" width="1000"] Ministránsgyermekek a virágvasárnapi szertartáson[/caption] Idősebb adatközlőim szerint az állatokat a tavaszi kihajtásakor szentelt barkával füstölték meg. A pásztor egy udvarra terelte össze a gazdáktól összegyűjtött juhokat vagy teheneket, ott megszámolta őket, majd a kapu előtt a földre tett láncon hajtotta keresztül, közben a húsvét napján szentelt taplóval, szentelt barkával füstölte meg az állatokat. Így próbálták biztosítani az egész évi a tejhasznot, illetve megvédeni őket a rontástól és minden egyéb bajtól. Az állatok megbetegedése esetén is barkával füstölték meg. Villámláskor, jégesőben, viharban letörnek belőle egy-egy ágat, és a tűzbe dobják, hogy a füstje elűzze a bajt, szétoszlassa a felhőket. Akkor is elégetnek egy-egy ágacskát, ha nagy beteg van a háznál, hogy az égő barkaszemek füstje enyhítse a szenvedését. A halott koporsója mellé, a ravatalra is szentelt barkát tesznek egy vázába, hogy a gonosz ne árthasson se a halott léleknek, se a családjának. Szenteletlen barkát nem visznek be a házba, mert úgy tartják, hogy nyáron a lakást ellepik a legyek, egyes adatközlőim szerint a békák. Nagyszombat este a szentmise és a feltámadási körmenet előtt tüzet és vizet szentelnek. A harangozó a templom elé előkészíti a parazsat, amire a tavalyi barkát dobják rá, és ezt a pap megszenteli. A megszentelt tűz lángjainál vagy parazsánál gyújtják meg a templom húsvéti gyertyáját. A tűzszentelés után a pap a harangozó által egy cseberbe előkészített vizet szenteli meg, amelyet aztán a hívők kannákban, üvegekben, üdítőspalackokban visznek haza. Otthon üvegbe töltik, fagymentes helyen tárolják (pl. pincében, kamrában stb.). Az áldás után a pap bevonul a sötét templomba az égő húsvéti gyertyával, és a keresztelőkútban is megszenteli a vizet, majd elkezdődik a feltámadási szentmise. („Feltámadás előtt kivonulnak a templomkerítésibe, ott van a szén, ég a vederbe a szén, a pap megszenteli, s akko teszünk a szentelőbe belőle. Ott van egy nagy kád víz, amit a nép e hord másnap, még egy csepp sem marad, beléereszti a nagyhúsvéti gyertyát, áldást mond a pap rea, ez olyan értékes, hogy az soha el nem romlik az a víz, mindenki hordja másnap, azon az este es, másnap estig tart az a víz, s mindenki e fogja hordani. Akko vonunak bé a templomba, a setét templomba gyertyáva háromszé e mondja, hogy Krisztus világossága s úgy gyúnak meg a villanyok a templomba, addig, míg elé nem jönnek az oltárhoz. Akko megszentelik, amive megkeresztelik a gyermökököt, van a keresztkút, abba is beléengedik a gyertyát, s kezdődik a feltámadás.” – N. M.) A szenteltvíz az oroszhegyi ember mindennapjaiban nagy szerepet kap, védelmezi, óvja vele családját, jószágát, de használja betegség, baj beálltakor is, a velük végzett vallásos mágikus eljárásokkal igyekszik az emberek, állatok egészségét, ártó hatalmaktól való védelmét a házban, akolban és istállóban is biztosítani. Esténként meghinti szenteltvízzel a szobáját, ágyát, keresztet vet magára, újszülött ágyát szórja meg vele, fürdővizébe cseppent. De ott van a haldokló mellett is, meghinti vele, keresztet rajzol a homlokára. Vihar esetén megszenteli a ház minden szobáját, hogy villámcsapás ne érje azt. Fejfájás, torokfájás esetén nyelnek le belőle egy-egy kortyot. Az állattartásban és növénytermesztésben is nagy szerepet kap, például tyúkültetéskor szenteltvízzel meghintik a fészket, hogy sok csirke legyen, az állatok tavaszi kihajtásakor meghintik őket, hogy megóvják a bajtól. Ha megbetegedett az állat, szenteltvízzel súrolják meg. Húsvétvasárnap reggel a kicsimisén szenteli meg a pap a hívők által vitt ételeket. Az asszonyok húsvétreggel egy kosárba sonkát, piros tojást, kenyeret, kalácsot, fokhagymát, sót, bort, pálinkát készítenek elő, azt kis abrosszal letakarva viszik a templomba, ahol a pap mise végén a két padsor közt elmenve meghinti szenteltvízzel és megáldja őket. Odahaza a család minden tagja asztalhoz ülve fogyasztja el a szenteltet. („Húsvétko minden család süt ugye kalácsot, s akko egy kis kosárba ezelőtt fépakotunk húst, tojást, kalácsot, kenyeret, sót.” – M. M.; „Hát sonkát főzünk, ugye az embör disznót vág s sonkát főzünk, tojást főzünk, megfessük szokás szerint, s akko még... még sót es, még fokhagymát es, még más hagymát es ezököt mind szoktuk szenténi, s akko húsvétba e szoktuk fogyasztani azt a szentétet, eső napján azt eszünk. Még kenyeret es, egy kicsi kalácsot, ezököt én mind szoktam szenténi, de legfőbb sonka s kenyér egysze ez, aztán jön a többi.” – K. A.) A szentelt fokhagymára különösen ügyelnek, hiszen nagyon hatásosnak vélik rontás elhárítására, ennek érdekében belevarrják kabát, nadrág zsebébe, hogy mindig velük legyen, párna, matrac alá teszik, hogy elűzze a rossz álmokat. A rontásnak különösképpen kitett csecsemő matraca alá tesznek még a szentelt fokhagymából, hogy távol tartsa a gonoszt. Bekenik az ajtófélfát, a küszöb alá teszik, hogy „a rosszak” ne tudják átlépni a ház bejáratát. Torokfájás esetén is fogyasztják, lenyelnek belőle, vagy pirítós kenyérre súrolják, úgy eszik. Fokhagymát tesznek a méhkas alá is, a betegség, rossz elhárítására. Állatok betegsége esetén is hatásosnak tartják, besúrolják vele, vagy lenyeletnek velük egy-egy szemet. Fontos szerepe van a szentelt sónak is, nagyon hatásosnak tartják torokfájás esetén, de ott van a haldokló körül is, az utolsó kenet feladásakor szentelt sót és szentelt gyertyát tesznek az asztalra, ezekkel a szentelményekkel már nem a testi, hanem a lelki gondozás a cél. Egyik idős adatközlőm, aki több évtizeden keresztül pásztorkodott, arról számolt be, hogy minden húsvét reggelén az ételek közé egy darab taplót tett, és vitt el szenteltetni. A tapló az állatoknak a gonosztól, vadállattól, rontástól való megóvását szolgálta. Ugyanez az adatközlőm szintén a húsvét reggelén szentelt taplót a méhek megfüstölésére is használta, ugyanilyen gonoszűző és rontáselhárító funkcióval. („Sokszé miko leánkák vótunk küldték a szentelményt húsét reggelibe szentétetni, nagyot, nagyot, met mű pásztorkodtunk. Nagy, nagyot belétett a kosárba, s mű mondtuk, hogy edisapám ez elég egynek vigye, azt mondta, hogy többen mentek, s egyik viszi ezt, a másik azt, mondta. A, s ha valaki megnezi, hogy mű mekkora fadarabot viszünk, nem baj. Miko fémentünk az esztenához, akko az esztena ódalához örökké tett ilyen toplót, s cekót, a kosár sorkába es, s beléásta a fődbe.”) A szentelmények használatakor többféle tiltás és sajátos használati szabály lép érvénybe. A megszentelt dolgokat tilos eldobni, profán módon bánni velük, csak elégetni szabad, a megsemmisítésnek minden más módja tisztátalan. A húsvétkor szentelt ételek maradványait (csontok, tojáshéj stb.), amit nem tesznek a tyúkok vizébe, azt mind elégetik. („Nem hajitsuk el a szentét dógot nem szabad kihajítani, a tyúkoknak odaadom, s ha ilyen tojáshéj, mindent megesznek a tyúkok, s amit nem esznek meg a tyúkok, teszem inkább bé a tűzbe, nem szabad, hogy ott imitt-amott hederögjön, tapossuk, vagy nem tudom.” – V. I. ) A cekót is egy évig őrzik, majd helyébe friss szentelmény kerül, a régit pedig elégetik. („Ha régi vagy valami akko bé szoktam a tűzbe tenni, nem szokom elhajítani, hogy hajítanám e, ami szent.” – T. V.) Élő az az általánosan elterjedt hiedelem is, miszerint ahány barkát veszel el, annyi Üdvözlégyet, Miatyánkot kell elmondania a hívőnek. Ez a „használati szabály” a szentelménnyel mint értékkel való pazarlást akarja elkerülni.