borús égbolt
Honvágy
A jövő hét első napjaiban lesz pár szabadnapom, amelyeket Kolozsváron fogok tölteni rég nem látott barátaim társaságában. Az ilyesmit jó előre megtervezni, így annak rendje s módja szerint hozzá is láttunk az előkészületekhez. A szervezéshez a közösségi oldal üzenetküldője tökéletesen megfelel, mindenki látja, hogy ki, hogyan készül. Mondtam is a többieknek, hogy tekintettel a csúcstalálkozó jellegű szakmai konzultáció előre láthatóan rendkívül tartalmas mivoltára, hozok magammal fejfájás-csillapítót. Barátaimmal természetesen félszavakból is értjük egymást.
– Az hány fokos? Mármint Csíkban hány fokosra főzik a fejfájás-csillapítót? – érdeklődött egyikük. Majd megkérdezte, hogy gasztroenterológiai-doktrinális szempontból nincs-e köztünk „táplálkozástudományi tévtanító”, mert konkrétan pácolt sertéstarja-flekken sültburgonyával lesz a menü. Erre csak annyit válaszoltam, hogy: passzol a diétámhoz. Szóval alakul a program. Barátaimmal beszélgetve ébredtem rá, hogy tulajdonképpen most éppen honvágyam van. De tévedés lenne azt hinni, hogy ez alatt kizárólag Kolozsvárt kell érteni. Mert igaz ugyan, hogy a szívemhez nőtt a Kincses Város, de önmagában a helyszín, a tér-idő koordináták nem jelentenek sokat. Persze jól fog esni a rég nem látott utcákat, sétányokat, tereket viszontlátni, de ez önmagában kevés lenne ahhoz, hogy rávegyem magam egy háromnapos kirándulásra. Azonban, ha igaz, hogy a megszokott régi terek nem képviselnek eléggé nagy vonzerőt egy látogatáshoz, akkor szinte reflexszerűen adja magát a kérdés, hogy mitől érzem úgy magam, hogy honvágyam van? A kérdés persze költői, hiszen a válasz kézenfekvő: nem a város hiányzik, hanem azok a barátok, ismerősök, akik ki tudja miért, de fontosnak számítanak az ember életében. Szóval szinte mindegy, hogy hol találkozunk, a lényeg, hogy kivel vagy kikkel. Tudom, nem szép dolog egyévnyi csíkszeredai létezés után az elvágyódásról írni. Ennek ellenére talán mégsem annyira bántó ez a történet, ha az igazság kedvéért azt is ide írom: itt Csíkszeredában is élnek már olyan emberek, akik miatt egy kicsi honvágyam lesz majd Kolozsváron.
Kiss Előd-Gergely
