Homoródalmás egymagában képez községet. Volt egy rövid intermezzo 1988–1989-ben, amikor a már működő falurombolási projekt keretében rövid időre Lövétéhez csatolták, de a rendszerváltást követően azonnal függetlenedett. Pontosabban a helyi adminisztráció visszaállítása képezte akkor a reformkorszak kiindulási pontját. [caption id="attachment_91525" align="aligncenter" width="685"] A „világ közepe". Csodás táj ölén csodálatos falu Fotó: Szabó Mátyás[/caption] A falut valamikor Udvar­hely­szék második legnépesebb településeként tartották számon. Amikor a 18. században felvetődött egy székelyföldi unitárius gimnázium alapítása, Ho­moródalmás csak hosszas alkudozások után mondott le az intézmény befogadásáról Székelykeresztúr javára (1793). Hét kis településből jött létre (Almás, Ben­cző­falva, Czikefalva, Kakod, Varjas, Ipacs és Benes) – talán már a 13. században –, azonban ezek a településnevek ma már helynévként is alig élnek a köztudatban. Erdélyi viszonylatban az almási egyike a legerősebb unitárius egyházközségeknek. 1910-ben 2381, 1992-ben 1527, 2011-ben 1305 lakosa volt, ma (2019 júliusa) 1330-an lakják. 1319-en magyarnak, 6-an románnak és 5-en cigánynak vallják magukat. Ez az 5 fő viszonylag új betelepedő, beszéli valamelyik roma dialektust, viselkedésében és öltözetében is elkülönül a magyar többségtől. Túl ezen létezik egy mintegy 200 fős asszimilálódott cigány közösség, amely anyanyelvi és kulturális szinten is integrálódott, illetve igyekszik életmódjával is megfelelő helyi mintákat és erkölcsös életvitelt másolni. Mivel iskolázottságuk alatta maradt korábban a magyarokénak, és földterületekkel sem rendelkeznek – bár ebben a rétegben arra is van példa, hogy többen mezőgazdaságra hasznosítható területeket vásároltak vagy bérelnek, és helyben dolgoznak –, de gyakran kényszerültek másutt kenyérkereset után nézni: régebben építőtelepeken, bányákban, nehéziparban, újabban pedig gyakran vállalnak munkát Nyugat-Európa különböző országaiban. Felekezeti hovatartozás szerint Homoródalmáson 985 unitáriust, 208 római katolikust, 32 reformátust, 10 görögkeletit, 5 baptistát, 3 Jehova tanúját és 1 fő evangélikust tartanak számon, 26-an szabad vallásúk, 55-en pedig más – meg nem nevezett – felekezetekhez tartozóknak vallják magukat. [caption id="attachment_91526" align="aligncenter" width="960"] Lakatlan, régi házak. Várhat rájuk szebb jövő...Fotó: Simó Márton[/caption] A falu szerkezetéről, a népi építészet stílusáról Homoródalmás szalagtelkes, utcás település. Itt – a szomszédos Lövétével ellentétben – bőven adottak voltak a terepviszonyok arra, hogy kialakuljon a hagyományos udvarszerkezet. Általában az utcafrontra merőlegesen épült a lakóház, amellyel szemközt, vele párhuzamosan – ritkán az utca irányából is mutatkozva – találjuk olykor a nyári konyhát is magában foglaló sütőt. Régebbi építésű házaknál az sem ritka, hogy a kisebb, egyszobás, illetve kettős- vagy hármas osztatú régi házakat alakították sütővé, esetleg az ugyanazon a telken élő idősebb generációt szolgáló lakóházzá, és vele szemközt egy újabbat emeltek, a változó igényeket is kielégítendő. Feltételezhető, hogy ez a gyakorlat a 19. század második felében, a 20. század elején lehetett gyakori. Az érvelés mellett szól, hogy 1880 és 1910 között 1921-ről 2381-re gyarapodott a lakosság, s ez a növekedési tendencia az első világháborút követően sem torpant meg, 1920-ban 2436, sőt 1941-ben – pár éves csökkenést vagy stagnálást követően – 2676 főt számolnak, s ez egyben falutörténeti szempontból demográfiai csúcspont is. A szocializmus idején a faluban társast, majd mezőgazdasági termelőszövetkezetet hoztak létre (1962), a fiatal munkaerő kezdetben főként Bukarestbe, Brassóba, majd Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, Szé­kelyudvarhelyre történt elhúzódása miatt 1970-re kétezer alá csökkent a lélekszám. Ma már legalább száz körüli a lakatlan házak száma – tudtuk meg Rigó Mihály alpolgármestertől. A csűrök a tágas udvarok végében találhatók; a korai, 18–19. századi építésű házaknál ma is jól körvonalazódó csűrsorok figyelhetők meg. A régi házak faragott mészkőből vagy ritkábban téglából készültek, általában bolthajtásos kapukkal. A fából történő havasalji építkezés, amely a Vargyas- és a két Homoród-völgyének felső részében még majdhogynem általános, itt fölöttébb ritka. Egyértelmű a közeli szászföld építkezési kultúrájának és formakincsének a hatása. [caption id="attachment_91527" align="aligncenter" width="1000"] A felújított Kerti-ház. Faluképőrző fejlesztés Fotó: Simó Márton[/caption] Sikeres próbálkozások önkormányzati és egyházi szinten Az 1990-es esztendő után beköszöntő változások itt is felerősítették azt a tendenciát, amely másutt is nagy hatással jelentkezett. Bár az 1960-as évektől terjedőben volt a modernizálás – ami főként ikerablakos megoldásokban, tájidegen vakolatdíszek formájában, valamint a vas és a beton státusszimbólumként történő alkalmazása révén mutatkozott meg –, maga a falukép nem szenvedett annyira látványos és végzetes torzulásokat. Még ma is fellelhetők olyan szakaszok, falurészek, utcarészletek, amelyek őrzik a klasszikus formákat. Szép példa erre a központi övezet, ahol a Dávid Ferenc Általános Iskola, a Babszem Jankó Óvoda, a községháza, illetve a most felújítás alatt lévő Gotthárd-bennvaló és a lelkészi, valamint – annak meghosszabbításában – a volt kántori lakás található. A posta és az orvosi rendelő, a szövetkezeti boltok tömbje, valamint néhány újabb építésű családi ház alaposan belerondít ugyan itt is az arculatba, de mégiscsak fennmaradt és részben érzékelhető az összkép „klasszikus hangulata”. A községháza előtti kis zöldövezet díszcserjéi, a templom előtti hársfák továbbra is betöltik azt a szerepet, amelyet nekik szántak az elődök, nyugtatja a szemet és jelzi a természet közelségét. A Hősök Emlékműve – amelyet jó ízléssel újítottak fel, az obeliszk és a szobor Blaskó György munkája – kockakővel kirakott, az úttestből öblösödő kis téren áll, amely mostani változatában is alkalmas közösségi rendezvények, koszorúzás, egy-egy más jellegű közös programhoz való gyülekezés megtartására, illetve arra, hogy istentiszteletek előtt vagy után ott tartózkodhassanak az emberek egy-egy rövid, ám annál fontosabb beszélgetés erejéig. Az európai pénzekből készült – szabványos, konténer jellegű – sportcsarnokot sikerült „szakszerűen” félretolni, tuják mögé elrejteni, hogy különösebben ne rontsa az összhatást. Amennyiben a teret nagyban meghatározó Gotthárd-ház, valamint csűrjének és sütőjének felújítása, illetve újjáépítése befejeződik, és a helyi közbirtokosság kidolgozza az idevonatkozó stratégiát, s ha majd megfelelően hasznosítja is az ingatlant – túl azon, hogy irodákat helyez el benne –, akkor elmondható, hogy Homoródalmás központjában a körülményekhez képest messzemenően megvalósul és érvényesül egyfajta következetes, hagyománytisztelő koncepció, amely évtizedeken és választási ciklusokon át az elöljáróság és az egyéb intézmények szintjén megmutatkozott és jelen pillanatban is mutatkozik itt. A jeles ember kultusza és az értékőrzés Amikor a falu szülöttének, Szabó Gyula (1930–2004) írónak kívántak emléket állítani – túl azon, hogy már korábban elnevezték róla a helyi kultúrotthont –, a hozzá tartozó tárgyakat szakszerűen felújított régi házban helyezték el, majd ezt az épületet úgy avatták fel 2014. december 20-án, hogy abban helyezték el a helytörténeti gyűjtemény egy részét, és itt nyitottak turisztikai információs irodát is. A Kis-Homoród hídjának közvetlen közelében, a Német utca végében, a Bencző-családtól vásárolt házban található az az 1645-ös keltezésű mestergerenda, amely – bár feltehetően másodlagos beépítés alkalmával kerülhetett a mai helyére – minden bizonnyal Udvarhelyszék legöregebb, ma is álló falusi házában szolgál. Időközben a turisztikai iroda megszűnt ugyan, pontosabban azt máshol kívánják elhelyezni, és az ingatlant tájházként tervezik használni a továbbiakban, amelyben megfelelő helyen lesznek a Szabó Gyulára emlékeztető relikviák. Az unitárius templom, a papi és a kántori lak teljes külső és belső felújításokon esett át – a munkálatok többféle forrásból és önerőből, éveken át zajlottak –, állapotuk ma messzemenően kielégítő, és teljesen betöltik a nekik szánt szerepet. A parókia telkén, az egykori csűr mögött hamarosan olyan kulturális és ifjúsági központ épülhet a Magyar Kormány támogatásával, amely egyúttal szálláslehetőségként is üzemelve nagyot lendíthet az idegenforgalmon, de ugyanakkor a felnőttképzés, a népfőiskolai mozgalom egyik bástyájává is válhat. Csete Árpád helyi unitárius lelkész egyelőre munkanéven emlegeti ezt az épületet: „Egyházi gyermek- és ifjúsági táboroztató- és konferenciaközpont”, amelynek kivitelezését elkezdték, és az elképzelések szerint másfél-két év alatt fejezik be és adják használatba. Ahogyan az előzetes tájékoztatásokból megtudhattuk, a helyi unitárius lelkész – aki immár két évtizede szolgál a településen –, illetve a keblitanács nagy körültekintéssel választotta ki a tervezőt és köt szerződést a kivitelezővel, hogy a falu központi részébe illő, és a faluképet is pozitívan alakító objektum jöhessen létre. Bízzunk abban, hogy ez az elvárás igénnyel valósul meg, és híven szolgálja majd a helyieket, vonzza majd a látogatókat, munkahelyeket és bevételt is teremt. Létezik olyan elképzelés, hogy a parókiához tartozó, ma üresen álló hagyományos kőcsűrt is felújítják és átépítik, hogy új funkciót szolgálhasson, de erre pillanatnyilag nem rendelkezik forrásokkal az egyházközség. Önkormányzati és magánkezdeményezések A falu felső részében, az egyik mellékutcában található Sóskút és környékének rehabilitációja, revitalizációja olyan program, amellyel a helyi vezetés régi elképzelést valósít meg. Egyrészt folytatják a kút környezetének rendezését, de elkezdik a helyi fürdőélet kialakítását is uniós támogatás elnyerése révén, ily módon teremtve lehetőséget arra, hogy a sós vizet ízületi és reumatikus bántalmak orvoslására használják, hideg és meleg vizes fürdőzésre, illetve szaunázásra is lehetőséget teremtenek itt a közeljövőben. Túl az önkormányzati és a civil, valamint a helyi unitárius gyülekezet törekvésein, ma már megmutatkozik egyes magánkezdeményezések pozitív hatása is. Történtek és történnek példaértékű felújítások, amelyek új funkcióba helyeznek felhagyott lakóingatlanokat. Sándor Kálmán és családja bebizonyította, hogy érdemes és lehet faluturizmussal összekapcsolt sajtmanufaktúrát üzemeltetni, amelyben a saját tehenészetben termelt, illetve helyben vásárolt tejet dolgoznak fel. Mindennek a titka a helyhez való töretlen ragaszkodás, a szakértelem és a kitartás, illetve a többgenerációs együttműködés. A kilencvenes években Kálmán édesapja, Sándor Aladár – mondjuk úgy, hogy az „idősebb családfő” – autóbuszvezetőként viszonylag korán nyugdíjba vonulhatott (1995), ami azt jelentette, hogy feladva a székelyudvarhelyi egzisztenciát, ott folytatta, ahol harminc esztendővel korábban abbahagyta Almáson a gazdálkodást, és „kézre vette” a visszaszolgáltatott területeket. Azonnal szarvasmarhatartáshoz látott. Ezt a kisebb állományt gyarapította aztán a kétezres évek elején Kálmán, aki feleségével, Eszterrel együtt határozta el egy tehenészet létrehozását – de immár a településen kívül, a Leányerdőn áthaladó megyei út melletti saját és bérelt területen –, amelyet ma 130 hektáron működtetnek, s amely két további alkalmazottnak is rendszeres jövedelmet biztosít. A nyári legeltetés során még négy helyi gazda is betársul a saját teheneivel ebbe a munkába. Ezen a nyáron 34 saját szarvasmarhájuk van, amelyből 24 a fejős, a többi utánpótlás, növendék. Egyébként mind a ketten mezőgazdasági és pénzügyi-számviteli, illetve agrárközgazdászi képesítéssel is rendelkeznek, turisztikai és vállalatmenedzselési mesteri fokozattal. Városi, „elméleti mezőgazdasági” munkahelyeket adtak fel a vidéki élet kedvéért. Mivel volt a családban egy panzió-álom is, főleg a feleség részéről, megvásároltak a falu központjában egy üresen álló parasztházat, amelyet pályázati forrásokból újítottak fel és indítottak benne vendéglátó-szolgáltatást. A Kertiház Panzió 1837-ben épült, szászos stílusú kőház. Ezt alakították át panzióvá, meghagyva korábbi szerkezetét, a földszinten és a padlástérben 2-2 szobát rendeztek be, amelyben 12 főt tudnak elszállásolni egyazon időben. A pincében a konyha és az ebédlő kapott helyet. A Sándor házaspár elmondta, hogy a nyári időszakban naponta 35-40 kg sajt készül, amelynek nagy részét legalább 3 hónapig érlelik, a rokfort típusút pedig akár fél évig is. A saját 30 juh és a 10 kecske tejéből – ehhez helyi termelőktől időnként még vásárolnak – parmezán sajt készül, amelynek optimális érlelési időszaka egy év. A következő generáció: Sándor Huba és élettársa. Nem estek messzire a család fájától. Illetve visszagurultak. Flóra Dévaványáról került Homoródalmásra, ahol a fiatalember sajtkészítő tanfolyamon vett részt néhány évvel ezelőtt. Huba a Sapientia – EMTE agrárközgazdász szakán elkezdett egyetemi tanulmányait a sajtkészítés érdekében feladta, majd a Hargita Megye Tanácsa által szervezett sajtkészítő képzésen elsajátított alaptudást egészítette ki hazai és külföldi mestereknél, hogy aztán visszatérvén a faluba, tudását azonnal élesben is kipróbálja. A sajtüzem a panzióvá lett, hagyományos formáit új köntösben őrző ház mögött, az udvar végében lévő csűrben működik, amely egyben a fiatalok lakásának is helyet biztosít. Ily módon válhat komoly akarattal a vállalkozói kedv példaértékű és a hagyományos faluképet őrző, azt gyakorlatban is felmutató, értékes tevékenységgé. Amikor arról kérdeztük a Sándor családot, hogy kik a vendégeik, örömmel mondták, hogy a világ legkülönbözőbb országaiból érkeznek. Voltak már szép számban amerikai, kanadai, németországi, magyarországi turisták, de az utóbbi időben – mivel piacokon és szakkiállításokon is gyakran megfordulnak – örvendetesen megnőtt a Kárpátokon túli románok érdeklődése, akik kíváncsiak arra, hogy hol készülnek azok az ízletes sajtok. Ebben az évben ilyenformán mintegy háromszáz vendégük volt, nagy részben sajtkóstoló csoportok, amelyeket a szentegyházi turisztikai iroda és további idegenvezetők, illetve más szálláshelyek programként közvetítettek. A Vargyas-völgye és a turisztikai potenciál Látható próbálkozások vannak arra vonatkozóan is, hogy a falu határában tájba illő és környezetkímélő más mezőgazdasági vállalkozásokat, farmokat is elhelyezzenek. Homoródalmásnak négy kijárata van. Két irányba – Lövéte, illetve Homoródkarácsonyfalva felé – idestova hét éve lehet aszfaltúton haladni, a Homoródszentmárton felé vezető 132A jelű megyei utat a napokban adták át, így a Leányerdőn át vezető modernizált szakasz révén mintegy 11 kilométerrel rövidül a Székelyudvarhely felé vezető út. A negyedik kijárat a Vargyas-völgye felé vezet, amelyen „hátra” szoktak járni az almásiak abba a határrészbe, ahol jelentős erdőrészek, legelők és kaszálók találhatók. A helyiek azt tartják, hogy amennyiben nem következett volna be a kollektivizálás, ott komoly tanyabokrok, farmgazdaságok jöhettek volna létre, amelyek eredményeképp akár új falu is kialakulhatott volna, ahol állattartással, famegmunkálással foglalatoskodtak volna a helyiek. A kétlaki életet ma már nem gyakorolják. Jószerével eltűnt az a generáció, amely a visszaszolgáltatott kaszálókon takarmányt termelt a faluban tartott állatai számára. Ebben a határrészben mostanság a falusiak egyik hazajáró tehéncsordája legel, illetve a juhtartó kisgazdák és az egyre inkább vállalkozónak mondható juhászok és szarvasmarha-tenyésztők állománya legel. Ugyanakkor – a községi legelőtől elkülönített területeken – nagyobb tehenészetek is üzemelnek. Egyre fontosabb tevékenységgé vált, válik a Vargyas-völgyében a turizmus. Az Orbán Balázs-cseppkőbarlang megközelítése Almás irányából ma már sokkal egyszerűbb és biztonságosabb, mint korábban, hiszen az önkormányzat – pályázati forrásokból – korszerűsíttette a szurdokba vezető gyalogösvényt, amelyet átadásakor úgy „tesztelt”, hogy felkért középkorú és idősebb embereket, akik legutóbb zsenge pionír korukban jártak arra, hogy próbálják ki. Minden résztvevő örömmel tapasztalhatta, hogy viszonylag könnyen bejárható ez a szakasz mind a két irányban. Még az 1940-es években, amikor a háborús helyzet ellenére is kiterjedt a figyelem a székelyföldi turizmus fejlesztésére – akkortájt alig léteztek Udvarhelyszéken fizetős szálláshelyek – magyar állami kezdeményezésre készült egy látványterv, amely hagyományos stílusú, a Kós Károly-féle iskola stílusjegyeit hordozó menedékházat vázolt a Vargyas-partjára, a szurdok lejárata fölé, ám ez nem valósulhatott meg az ismert körülmények miatt. Később – majdnem ugyanazon a helyen – építtetett juhaklokat, azaz szajvánokat a termelőszövetkezet, amelyek nagy része aztán a rendszerváltást követően bontásra került. Itt ma kisebb-nagyobb, több-kevesebb ízléssel készült bungalók, hétvégi házak sorakoznak. Távlatilag van ugyan a helyi önkormányzatnak terve arra vonatkozóan, hogy a Barlangfesztivál kulturális programjainak helyszínén felvásároljon egy területet, amelyre illő formájú rendezvénycsűrt építtetne. Mindez csak távlati elképzelés. A fő hangsúly most a Karácsonygátja és a falu közötti út szélesítésén és modernizálásán van. Ez a falu negyedik kijárata, amely nem szomszédos települések és váro­sok felé vezet, ám gazdasági haszna megkérdőjelezhetetlen. Itt hadd emlékeztessünk arra, hogy a rendszerváltás évében Ho­moródalmásnak mind a négy kijáratán át csak makadámúton lehetett haladni. Épp Szabó Gyula írói életművében, történetesen a Képek a kutyaszorítóból című visszaemlékezésébe „íródott” meg idevonatkozóan, hiszen, amikor családjával vagy barátaival, gépkocsival közeledett a szülőfalujához, előtte mindig bement a homoródszentmártoni kocsmába, hogy megkérdezze: járható-e az út keresztül a Leányerdőn, vagy inkább haladjon tovább Recsenyéd és Homoródszentmárton felé, amely tudvalevőleg jóval hosszabb, de biztonságosabb volt a múlt század 60-as, 70-es, 80-as éveiben. Ilyen gond ma már nem jelentkezik. Biztos, hogy a jó műutaknak megmutatkozik a hozadéka. Előbb-utóbb bekövetkezhet a mentalitásváltás is, hiszen nem hiába mondják a helyiek – mint illően oly sokfelé –, hogy ez a falu a világ közepe. A helyi vezetés sokat tett az almásiak komfortérzetének javításáért. Mint ahogyan ugyancsak sokat tett az épített környezet megóvásáért is. Bekövetkezhet, hogy az értékes emberanyag, a jól képzett és pályakezdő generáció kedvet kap arra, hogy odahaza kamatoztassa tudását és képességei legjavát. Felismerték néhányan, hogy vidéken kereshető a biztonságos jövő, amelyhez nagy gonddal épültek és épülnek a hazavezető útszakaszok. Bárcsak minél többen a visszatérést választanák, közeledjenek akár Homoródszentmárton, akár Oklánd, vagy éppen Lövéte irányából „Almás gödre felé”. Örvendetes dolog azt látni, hogy gyakran a nehézségek dacára, azok mellett is jut figyelem és energia a pozitív jövőkép alakítására. Jót s jól építeni sosem volt könnyű, de mindenképp érdemes. Megtartó üzenet ez a mának és a következő időkben érkező ivadékoknak. Simó Márton