erős felhőzet
kevés felhő
Hol kezdődik az önfeladás?
Annak idején egy kedves rokonom azért költözött Brassóból Marosvásárhelyre, mert nem bírta a nyelvi környezet gyors változását. Mesélte, hogy amikor legényként a Cenk alatti városba került – kevés román- és még szerényebb némettudás birtokában – kiválóan eligazodott csak a magyar nyelvet használva. Aztán letöltötte a katonai szolgálatát, ami – magától értetődően – jót tett román szókincsének, ám amikor visszatért abba a városba, ott igencsak rossz irányú változásokat tapasztalt. Frissen kenyérbe helyezett hivatalnokok figyelmeztették arra, hogy hol él, s beszélje csak azt a nyelvet, ha jót akar. Ha nem tette, ha méltatlankodott, akkor egyszerűen levegőnek nézték. Az verte ki véglegesen nála a biztosítékot, amikor András néven kívánta anyakönyveztetni második gyermeküket – a nagyobbnál az Attila még simán átment a dakopata szűrőn –, de ekkor már nem létezett a tolerancia, valami dekrétet emlegetett az anyakönyves írnok vagy kicsoda, ő meg ifjú apaként teljesen fölöslegesen takarózott volna egy bizonyos törvénnyel, nem működött a dolog. Nem. Nem. És nem. Kínjában az Andrei mellé gyorsan odaíratta az Öcsikét. Érdekes módon ezzel semmi gond nem volt. Még az ékezetet, a két pontot is gondosan odabiggyesztette az illető azzal a fekete tintával, amelyet akkor a kézzel írott okmányokhoz használtak az adminisztrációban.
Elköltözött. A harmadik gyermeküket, nem is gyermeket, hanem a várva várt leánykát Kincső Borbála néven sikerült beíratnia a nagykönyvbe. Immár Marosvásárhelyen. Sokkal kulturáltabb, erősen magyar és székely többségű, gerinces volt akkor még az a város, ahol kiválóan lehetett egyezni a hely kisebbségben lévő, amúgy többségi etnikumával, akik közül a zöm majdhogynem anyanyelvi szinten beszélte még a magyart. A többi pedig deszkurkálta magát. A nyelvi különbözőségek miatt nem adódtak gondok. Egészen addig tartott ez a paradicsomi és majdnem svájci jellegű állapot, mígnem idegen proletárok tízezreit be nem vitték – kulcsrakész lakásokba és munkakönyves állásokba – az idegen elvtársak, s meg nem bontotta az állampárt a dolgok természetes rendjét, amely átívelt évszázadokon, korokon és rendszereken.
Szép lassan és biztosan kikezdte a magyart az erózió. Egyszerűbb volt a munkahelyi gyűléseket az állam üdvözítően egyetlennek tartott nyelvén tartani. Ha egy más, egy olyan bekerült valamelyik brigádba, munkaközösségbe – tegyük fel –, akkor gyorsan a magyart románra cserélték, hogy értse az illető. Az egyszál. Vagy kétszál. Utána már teljesen természetes volt ez az állapot. Igazodásban és önfeladásban nagyot alkotott a romlás lejtőjén a teljesen magyar gyökerű város. És az idegen egyre jobban grasszált benne. Az őshonosság tudatával, amelyet ábrázoltak ugyan az okmányai, de sírhelyei még jóval odébb látszottak ekkor domborodni.
Mindez ma már félmúlt. Ami jelen, az a manele. Meg sok más összetevő. Hevenyészett és stílustalan alvó- és elővárosok épülnek Székelyföld-szerte. Már egyfajta vidékre való kirajzás zajlik többségi oldalról. Míg mi fogyunk, megyünk, járkálunk, csángálunk, imádkozunk, szobrokat avatunk közben. A vidéki miliő sokkalta jobb és olcsóbb. Utca-hosszan sorakoznak itt-ott a gombamód szaporodó hajlékok. Ma már egy másik színkombinációból összeillesztett nemzeti kar- és lélek-szalagot viselők jönnek-mennek intézményeinkben, hivatalainkban, közalkalmazotti helyeken. Zsoldos-állásokban. És egy kukkot sem. Évek telnek el. És még akkor sem. Olyan párhuzamos egzisztenciák, amelyek híven ápolt vágya megszüntetni a másik sínpárt. Amely magyarul futna neki a remélt jövő kéklő messzeségének.
Gyakran láttam, látok olyan hirdetéseket egy-egy szépen bekerített telek közepén, hogy ELADÓ. Ott egy telefonszám is. Ha felhívok egy-egy hirdetőt, s rákérdezek, sok esetben megtudom, hogy elkelt. De nem a szomszéd vette meg.
Vajon hová kellene költöznöm, hogy a maradék komfort-zónában maradjak? Hogy nyelvileg, etnikailag, kulturálisan is jól érezzem magam?... Hol van vajon az a legbelső, a még-legkedveltebb vidék?... Vagy kaparjam magamra az anyaföldet?... Ha megvan. Ha el nem adtuk.
Simó Márton
