tiszta égbolt
„Hó hull örök vadászmezőkre”
Tegnap bolondkodott az időjárás. Mintha meg akarná előlegezni az április elsejei hangulatot. Szokott ilyenkor. Most azonban nem olyan időket élünk, s nem vagyunk képesek arra, hogy úgy vegyük, hogy csak félvállról. „Felsértik szuverén héjadat az egymásba átviharzó évszakok” – üzen az ismeretlen múlt századi költő, és szíven is üt. Mindjárt magamra veszem, értelmezem is keserűen a verssort.
Már a hajnal is így kezdődött. Kinéztem a megbolondított hajnali órán, hiszen még mindig szokatlan a nyári időszámítás – két napja tolták előre a mánusokat –, s jött is vizuálisan a hidegzuhany. Hirtelen Ferenczes István verse villant fel bennem, mely szerint „hó hull örök vadászmezőkre”. Milyen érdekes – gondoltam –, a hozzánk lelkileg igencsak közel álló költők, Farkas Árpád, Király László, és Ferenczes is, mindhárman rengeteget bajlódnak a téllel, a hideggel, a hótakaróval, és ennek kapcsán, ha az álnok és megtévesztő látszólagosságot nézzük, akkor ez cseppet sem jót akaró. Most különösen nem az… Így tértem rögvest magamhoz. Felébredve léptem vissza a saját időmbe.
Azt olvastam, hogy egyes országoknak sikerült laposabbra taposniuk a koronavírus-járvány, az újfajta világúr okozta megbetegedések grafikonját. Ha kevesebben jönnek-mennek az utcákon, ha az élet visszaszorul az alig-alig élhető minimum mögé, akkor nagyobb az esélyünk. Itt-ott mintha. Másutt pedig még inkább dühöng. Kevés jóval biztatnak itthon, hiszen zajlik az emberek hazavonulása a veszélyes övezetekből… Igencsak erősen rögzültek bennem azok a képsorok, amelyek országutakon, vasúti töltéseken gyalogló embereket mutatnak, akik naponta harmincöt-negyven kilométereket gyalogolva igyekeznek haza a nagyvárosokból távoli otthonaikba. Indiában. Mert nem működik a személyszállítás. Nem is műszaki, hanem inkább közegészségügyi okok miatt, jórészt, bár semmiképp nem bírná el ezt az irdatlan tömeget a közszállítás. Mintegy 1,3 milliárd ember él a kontinensnyi országban, akik közül tíz-, meg százmilliós tömegek mentek el a betevőért felfoghatatlanul messzire, akár nyolcszáz vagy ezer kilométerekre is ingáztak a fejletlenebb délről a gazdagabb észak felé. És odahaza talán nem is várja őket a biztonság. Mit lehet tudni, hogy az ország belsejében milyenek a viszonyok, s a kibocsátó környezet megvan-e még, és képes-e visszafogadni, bár ideiglenesen az elbitangoltakat. És vajon az átmenet meddig tart?
Valami hasonló történik nálunk is. Vegyük úgy, hogy India a hatalmas szellemi és gazdasági potenciálja ellenére több szempontból a harmadik világ egyik országának számít, bár a határain belül valósítja meg a sokrétűséget. Minden szintet, minden lépcsőfokot magában foglal, ami a nagyhatalmak, a fejlett és feltörekvő országok, illetve a teljesen leszakadtak közt létezik. Akárcsak Európa. Itt kelet–nyugat irányú a migráció, s bár nincsenek úgymond határok, egyek vagyunk, van mégis gazdasági vasfüggöny, amely elválaszt. Nyugat a dolgok teteje – legalábbis az EU-alapítók egyik fele, akik még bent vannak –, Kelet meg az alja. Ha van negyedik világ, akkor annak képviselői mi vagyunk. Innen is oda van, oda volt folyton az emberek java valami keresetre. Ha visszaemlékszünk nagyapáinkra, ők elmondták, hogy a régi magyar világban, amikor Pestet jártuk, apáinkra, akik közül sokan regáti sántérokat és bányákat emlegettek keserűen, akkor rájövünk, hogy vándorlásunk nem új keletű. Nálunk, a mostaniak körében pedig az a szóbeszéd járja, hogy amikor Magyarban voltam, amikor kint dolgoztam Olaszban… Továbbélt a gazdasági migráció a mi berkeinkben is. Mi egy negyedik, egy alsó világ polgárai vagyunk ugyanvalóst, akiknek alig van már helyünk, ahova hazajöhetnénk…
Ha nem gyalogosan, de árkon-bokron igyekeztünk mindig, igyekeznek haza ma elfeledett honfitársaink, akik hosszú évek óta távolról éltetik családjaikat. Talán megvan még a hon. Viszont ez idő alatt, míg itt írom a morfondírt, jönnek a hírek, hogy átléptük bőven a kétezer fertőzöttet, s már Szucsáva és környéke vesztegzár alatt. Azt sem tudom, hogy a készenlét hányadik fokozatában járunk. Vajon reggel kimehetek-e kenyérért? Egyáltalán lesz-e még mit megvennem?
Már délután van. Ismét kinézek az ablakon. Imitt-amott elolvadt a hó, de kósza pelyheket rángat itt-ott a szél. Néhol a zöldülő gyep is kikandikál a hó alól… Ősz jön-e, vagy tavasz? Csak sejtem. Úgy vélem, hogy ez az idő az lesz, amelyet sokáig megemlegetünk. Azt mondták az elődök, hogy keserves lesz. Megesszük majd a kicsi pityókát a naggyal. Csak legyen. Addig még sok bút láthatunk. Maradjunk otthonaikban, kertjeinkben! Hadd laposodjék a halál lázgörbéje!
Simó Márton
.jpg)
