A minap gyalog indultam el a város egyik végéből a másikba, és az a kép fogadott, hogy turisták lézengenek a városközpontban. Elgondolkodtam, hogy vajon mit keresnek itt, miért jöhet egy (több) külföldi turista városunkba. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nincs látnivaló a városban és nincs értelme idejönni, sőt, egyre nagyobb hangsúlyt fektet a város és a megye is a turizmusra. Viszont, ha arra gondolok, hogy én mi alapján választok utazási célpontot, sokkal inkább előtérbe kerülnek olyan látnivalók, amelyekkel ez a város nem biztos, hogy rendelkezik.

Feltettem a kérdést magamnak, hogy ha nem itt élnék, eszembe jutna-e szeretett városom turisztikai célállomásként való meglátogatása? A válasz miatt pedig kicsit elszégyelltem magam. Lelkiismeret-furdalással továbbsétálva megpróbáltam turistaszemmel nézni a várost. Nem volt könnyű az ismert utcákat, az unalomig látott épületeket, a mosolyogva köszönő elárusítót, a kedvenc fagyis boltomat külső szemmel nézni.

Amikor azonban sikerült, meglepő hatással volt rám az eredmény. Tüzetesebben megvizsgáltam a város épületeit, és nemcsak az ismert üzlethelyiségeket láttam, hanem az építészeti alkotást, a régmúltat idéző, ódon falakat is. A szobrok mellett nemcsak elsétáltam, hanem megnéztem a vonásaikat, újra elolvastam a feliratokat. Olyan helyeken is felfedeztem köztéri alkotásokat, ahol eddig mindig csak áthaladtam, de sosem időztem. Az embereket is elkezdtem figyelni, és azt láttam, hogy kedvesek, segítőkészek és mosolyognak. Rájöttem, nálunk is van, amit megnézzen egy turista, csak ő nem úgy néz rá, mint mi, neki ez új, és azt fedez fel belőle, amit akar. És valószínűleg Róma sem túl érdekes már egy több tíz éve ott élő rómainak.