Kultúránk és művészeteink aktuális állapota újra és újra felmerül a közbeszédben. Kell-e, hogyan kell finanszírozni alkotókat, projekteket? Van-e szükség állami támogatásra, ha igen, mi alapján kellene eldőlnie annak, hogy mire mekkora összeget fordítanak stb. 

A magyarországi kultúrafinanszírozási rendszer jelenleg is folyó átvilágítása és átalakítása ismét relevánssá teszi ezt a kérdést. Kultúránk klasszikusaival kapcsolatban nincsenek viták, ám a kortárs kultúra irányai újabb és újabb dilemmákat vetnek fel. Hogyan finanszírozzon a politika kultúrát? És miért van szükség rá? 

Azt hiszem, érdemes ezt is a nemzeti öntudat oldaláról vizsgálni. A magyarság a kultúrát sarkalatos identitásképző elemnek tekinti. Ismerni Petőfi Sándor vagy József Attila nevét nem feltételez különösebb jártasságot az irodalomban – alapvetés, hogy ha nem is mindenki olvasta a műveiket, tudja, hogy ők meghatározó jelképei a magyarságnak.

Az elmúlt napokban számos más európai országokból származó fiatallal volt alkalmam beszélgetni, többek között egy angliai fiúval, akinek lelkesen ecseteltem az angol irodalom iránti szenvedélyem – Shakespeare, Jane Austen, Oscar Wilde, Virginia Woolf műveitől zengedeztem ódákat. Illedelmes bólogatás és zavart hallgatás után végül bevallotta, nemhogy a könyveket nem olvasta, de Shakespeare-t leszámítva nem is hallott az általam említett írókról. Először elképedtem, hiszen ezek a nevek világszerte is jól ismertek – az nem lehet, hogy valakinek, aki angol nyelvben, kultúrában töltötte életét, nem magától értetődők. Britként nem ismerni Jane Austent egyenlő azzal, mintha egy magyar ember mondaná, hogy soha nem hallott még Arany Jánosról. 

Persze ez egy egyedi eset, de eszembe juttatott egy nemrég olvasott Milan Kundera-esszét, Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája címűt. Ez a 60-as években született mű, bár az akkori, kettéosztott Európa helyzetéről beszél, sok szempontból ma is releváns: a szerző kifejti, hogy a közép-európai országok színes nemzetiségi palettája, valamint ezek folyamatos bizonytalan helyzete vezetett oda, hogy patriotizmusunk alapvető eleme a kultúra – narratívaalkotó jellegéből adódóan a színház, az irodalom és a film, elsősorban. A folyamatos fenyegetettség-érzés a művészeteket társadalmi és politikai eszközzé emeli, a kettő évszázadok óta összefonódik.

Egy francia lánnyal később az afrikai országokból származó franciákról beszélgettünk. Elmagyarázta, hogy számukra egyfajta erőt, rezisztenciát jelent, hogy nem algériaiként vagy nigériaiként definiálják magukat, hanem egyértelműen franciaként. Ez nem a származás tagadása, hanem az önrendelkezés és az egyenjogúság demonstrálása. Nálunk ez éppen fordítva van: az önrendelkezést, a rezisztenciát pont az jelenti, hogy identitásunkban őrizzük eredetünket. És a kultúránkban. Nem hasonulni, hanem kitűnni akarunk vele, a saját nyelv, a jellegzetes, hagyományos elemek megőrzése erőt ad, meghatároz.

A nemzeti kultúra legalább felszínes ismerete tehát bizonyos értelemben sokkal fontosabb nekünk, mint sok más nép számára. Éppen ezért volt és marad is minden bizonnyal részben politikai kérdés annak művelése és finanszírozása. De az nagyon fontos lenne, hogy ne legyen ez (vagy inkább ne maradjon) pártpolitikai kérdés. A nemzetnek ugyanis rengeteg ideológiai, vallási, ízlés- és meggyőződésbeli rétege van, és a kultúra, a művészet, főleg, ha állami támogatásból valósul meg, teret kell hogy adjon valamennyi árnyalatnak.

Az abszolút klasszikusok életben tartása mellett a jelenkor kultúrájának ismerete, támogatása és népszerűsítése legalább ugyanolyan jelentős nemzeti feladat. Több mint esztétikai kérdés, több mint a felső-középosztály privilégiuma: identitásunk múlik rajta, hiszen ahogy a kultúrát formáljuk, a kultúra is formál minket. Arra kell törekednünk, hogy minél színesebb, minél virálisabb, minél innovatívabb kultúrában éljünk, amiben nemcsak bizonyos társadalmi csoportok, de valamennyi magyar ember otthon érzi magát.