„Új hangüzenete érkezett” – jelent meg a telefonom kijelzőjén. Hangüzenetem? Nekem? Olyan meglepettem néztem a telefon képernyőjére, mintha legalább arról kaptam volna RoAlert-figyelmeztetést, hogy mamutot láttak a Rózsa utcában.

Mikor lett divat egy percben elmondani, rögzíteni és elküldeni azt, amit két mondatban le lehetne írni, és hogy lehet, hogy én erről ennyire lemaradtam? Valószínűleg ez a saját egyéni hiányosságom, de én egyszerűen nem értem ennek az üzenetváltási módnak a létjogosultságát. Ha valakivel gyorsan akarok megbeszélni valamit, akkor felhívom, ha pedig erre nincs lehetőségem, akkor szöveges üzenetet írok neki. Csak számomra ilyen egyszerű a világ? Attól, hogy valaki rögzítve hallja a hangomat, még nem lesz személyesebb és bensőségesebb a beszélgetés. Ugyanakkor a reakcióidő sem lesz gyorsabb, mint az írott kommunikáció esetében. Ráadásul az írott forma sokkal inkább a tényekre szorítkozik egy üzenetközlés során, mint egy hangüzenet, ahol a felesleges szavak mellé még általában erőteljes háttérzaj is társul. Továbbá sem a meghallgatása, sem a visszaválaszolás nem egyszerű feladat, ha az ember nem otthon, csendben, a négy fal között tartózkodik. Ám ez sem riaszt el mindenkit, tapasztaltam olyant is, amikor valaki a templomban hallgatott meg egy hangüzenetet, majd suttogott vissza egy választ rá. Szörnyen kínos volt.

Szóval, lehet, hogy nem haladok eléggé a trendekkel, de a hangüzenet kora egyszerűen nem nekem lett kitalálva. Ha valaki ebben a formában szeretne velem kommunikálni, ne tegye! Úgyis írásban vagy telefonhívással fogok válaszolni. Miután felocsúdtam abból a meglepetésből, ami minden alkalommal ér, amikor ilyen hangüzenetet kapok.