Számomra az egyik legfurcsább és legérthetetlenebb emberi tu­lajdonság az elégedetlenség, a pa­naszkodás, az állandó „az a baj” hozzáállás. Hogy soha semmi nem jó. Soha. Semmi.

Ha esik az eső, az a baj, mert szürkeség van, nem lehet sza­badtéri programokat szervezni, elázunk. Bele sem gondolunk, hogy milyen jó az eső a földnek, a természetnek, felfrissül az idő, mi meg végre a négy fal közé szorulunk és főzhetünk, takaríthatunk, olvashatunk, so­rozatozhatunk, megtehetünk rengeteg eddig halasztgatott dolgot. Ha hideg van, és havazik, az a baj, mert rétegesen kell öltözni, úgy kinézni, mint egy kövér galamb, csúszik az út, nem történik a városban semmi. Eszünkbe se jut, hogy milyen csodás, hogy négy évszakunk van, s ezek közül egyik a tél, jön a karácsony, az újév, a gyer­­mekekkel szánkózhatunk, hó­­embert épít­hetünk. Ha eljön a nyár, meleg van és süt a nap, az a baj, mert leég a bőrünk, a hőségtől lefolyik a fejünkről a hajunk, betegesen keressük az árnyékos helyeket. Még véletlenül sem örülnénk, hogy milyen gyönyörű az idő, szépen lebarnulunk, végre nem kell sál, sapka, nagykabát. Nem, mindig csak a panaszkodás.

És ugyanez a hozzáállás ér­vényesül a különféle ren­dez­vények kapcsán is. Ha valaki szervez egy koncertet vagy fesz­tivált a városközpontban, az a baj, mert hangos, nem lehet tőle aludni, meg amúgy is, mit keres egy koncert itt meg ott, miért nem szervezik inkább amott? Ha az említett koncerten tízen vesznek részt, az a baj, mert na, aztán ezért a közönségért igazán sok értelme volt megszervezni, ha meg ezren vannak, az a baj, mert hangosak, énekelnek, tombolnak, élvezik a zenét – és ezzel együtt az életet. Pedig a minket körülvevő történések nem a mi bosszantásunkért vannak. A mindennapok bizony többek annál, mint hogy személyes tragédiaként tekintsünk rájuk.