Van az a pillanat, amikor az ember hirtelen ráér. Nem otthon a karosszékben, nem a fürdőkádban. A zebra közepén. Amint a lábunk fehér csíkot érint, valahogy megszűnik a tér és lelassul az idő. A gyalogátkelő a város legolcsóbb kilátója, egy ingyenes páholy, ahol egyes gyalogosok egy csapásra a helyzet urává válnak. Az autóforgalom meg az ő túszukká.
Miért is sietnénk? A zebra közepén végre van időnk szem­ügyre venni mindazt, amire a járdán nincs érkezésünk. Itt tű­nik fel, hogy a szemközti épület homlokzatáról már megint hullik a vakolat, vagy hogy akciós a parizer a sarki kisboltban. Innen lehet a legnyugodtabban végigpásztázni a várakozó ko­csisort is, élvezve a pillanatnyi hatalmat a lóerők felett.

A gyalogátkelő a nagy találkozások helyszíne is. Né­hány embernek valamiért pont az aszfaltcsíkok közepén jut eszébe megállni és megkérdezni a szembejövő ismerőstől: „Hogy s mint?” A mögöttük feltorlódó autók pedig csak egyfajta díszletként keretet adnak a csevejhez. A motorzúgás nem zavaró, inkább csak emlékeztet, hogy odakint rohan a világ, de mi most épp egy nyugodt kis szigeten állunk. Kiváltságosak vagyunk.
Persze a nézelődés kétoldalú, csak a hangulata más. A kor­mánynál ülőnek is jut ideje a kényszerű városnézésre, mi­közben azt látja, ahogy a gya­logos a zebra mértani közepén áll le üzenetet pötyögni vagy a táskájában kotorászni. Ilyenkor a sofőrök többsége már nem a homlokzatokat csodálja, hanem magában – vagy épp hangosan – azt mormogja: „Haladjunk már, édeském!” A város nemcsak a száguldásról szól, hanem ezekről a kikényszerített pillanatokról is. Azt hiszem, csak azt felejtjük el, hogy a zebra elvileg az átkelésre van, nem arra, hogy ott várjuk meg az első nyugdíjunkat.