Évek óta figyelem és foglalkoztat a gondolat: vajon miért van az, hogy a különböző, díjmentesen látogatható rendezvényeken – könyvbemutatókon, kiállítás­megnyitókon, előadá­sokon, ze­nei eseményeken – csupán tíz (persze lehet, hogy nem mindig pont ennyi: van, hogy valamivel több, de van, hogy még ennyi se) személy lézeng? S tegyük hozzá (maradva a tíz személynél): abból öt a lelkes szervezőcsapat tagja, a többi pedig az ő „emotional support”-juk, vagyis hűséges támogatóik, úgymint szülők, gyermekek, házastársak, barátok.

A szervezők, a fellépők, az in­tézményvezetők, a szerzők persze igyekeznek ugyanolyan lelkesen informálni és/vagy szórakoztatni a tömegnek jóindulattal sem nevezhető egybegyűlteket, mintha annyian volnának, hogy nem férnek a teremben, de közben bennük és a résztvevőkben is a kudarc érzése motoszkál. A végén taps és köszönetnyilvánítás, de nyilvánvaló, hogy vala­mennyiünkben – legyen szó szer­vezőről vagy résztvevőről – némi csalódottság van. Milyen közösségben élünk? Mit kellene tenniük a különböző rendezvények szervezőinek azért, hogy megmozduljon a közösség?

Aztán persze másnap a kö­zös­ségi médiában legalább négy olyan bejegyzés jelenik meg – még tegnap délutánról –, amelyben arról fröcsögnek, hogy „ebben a városban nincs mit csinálni, nincs ahová menni, nincs ahová a gyermeket vinni, mire költik az adófizetők pénzét, meg amúgy is minden nagyon drága, szégyen, hogy itt vagy ott mennyivel jobb és pezsgőbb a közösségi/kulturális/bármilyen élet”. Néha a programokkal van probléma, néha a közösséggel…

S miközben a névtelen net­huszárok otthon csapkodják az asztalt, én egy informatív elő­adáson, egy érdekes kiállí­tás­megnyitón vagy könyvbemutatón, egy feltörekvő zenekar koncertjén éreztem jól magam. Nagyjából kilenc másik emberrel együtt.