Évről évre egyre gyorsabban forog a decemberi mókuskerék, hosszabb az elintéznivalók listája és mind több a tennivaló – állapítottam meg, amikor tudatosítottam, hogy legalább három hétvégém munkával fog telni ebben a hónapban. Valószínűleg nemcsak én vagyok ezzel így, hiszen ilyenkor a kereskedelemben dolgozók is később zárják be a boltok ajtaját, és más területeken is többet túlóráznak, hogy meglegyen minden, aminek év végére meg kell lennie. Hazaérve következhet az ablakpucolás, a takarítás, a sütés-főzés, ajándékvásárlás és a meghitt ünnep „előteremtésének” sokszor nyomasztó terhe. 
Ebbe az időszakba – amely eredetileg az elcsendesedésről és a lelassulásról szól – a kötelező év végi összejöveteleket is be kell préselni, de az sem árt, ha jótékonykodunk, lehetőleg úgy, hogy nem anyagi javakat adunk, hanem időt, törődést, figyelmet… és akkor még nem beszéltünk az ilyenkor szintén kötelező kézműveskedésről, hogy a gyermekkel/barátnővel/családtaggal minőségi időt is töltsünk. 

Bárcsak tudnám, hogy mikor lehet ennyi mindent beletaposni egy adventi időszakba és hogyan lehet a végén, az ünnepre fáradtság nélkül megérkezni, jelen lenni és két hét múlva újult erővel, új ötletekkel és lendülettel kezdeni az évet. Nem csoda, hogy sokakat érint a kiégés-szindróma, ami túlmutat a néhány nap alatt kiheverhető fáradtságon és motiválatlansággal, magas stressz-szinttel, állandó kimerültségérzéssel jár. Miután Németországban népbetegséggé vált a burnout-szindróma, az itt élők többhetes pihenőre mehetnek valamelyik fürdővárosba, a költségek nagy részét az egészségbiztosító fizeti. Nálunk egyelőre még beismerni sem merjük/akarjuk, hogy elfáradtunk a szerepeink között lavírozva, és már sem aludni, sem igazán lelkesedni, sem lecsendesedni nem tudunk, pedig nagy szükségünk lenne rá. Az évnek ebben az időszakában különösen, hiszen nagyon rövidek a nappalok, sötétek a reggelek, hideg és kopár minden, hát nekünk is több pihenésre, feltöltődésre, örömteli pillanatokra lenne szükségünk. Bár az elvárások nem fognak csökkenni irányunkban, eldönthetjük, hogy félretesszük-e azokat és magunkkal foglalkozunk, vagy elkerülhetetlenül sodródunk a teljes kimerültség irányába, ahonnan hosszú és nehéz a visszaút.