Lassan már öt éve annak, hogy a legjobb barátom és örök cinkostársam nincs köztünk. Nem szeretek szomorúan visszaemlékezni, mert tudom, semmi egyebet nem, csak azt szeretné, ha olyan lennék, mint mikor még itt volt nekem. Minden nappal egyre távolabb kerülök tőle, a napok ugyanúgy telnek, csak már nélküle. Egyre halványabban emlékszem a hangjára, szemére, mosolyára. Édesanyám mindig azt mondja: akit szeretnek, akire emlékeznek, az van. Nem engedhetem hát meg magamnak, hogy ne emlékezzem. Ezért időről időre előveszem a régi közös fényképeinket, és egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy bár könnyes szemmel, de mosolygok. Már nem sírok, pedig mindennap eszembe jut, és nyilall a mellkasomban a hiány. Van ezer meg egy dolog, amit elmesélnék neki, amiről fáj, hogy lemaradt, sokszor futnék hozzá megosztani, hogy sikeresen befejeztem az egyetemet, és államvizsgáztam, hogy boldog, szerelmes, majd menyasszony lettem, munkába álltam, jó úton halad az életem – és azon kapom magam, hogy a falakhoz beszélek.

Akárhányszor társaságban vagyok, és telefonon beszélek a kedvesemmel, fülemben visszacseng a hangja: na, mint mond, szeret-e? És nevetek. Vannak reggelek, amikor furcsa, de jó érzéssel ébredek, s ilyenkor tudom, hogy álmomban találkoztunk. Gyakran felkeres, és nagyon igyekszem megjegyezni, hogy mikor, hogyan jelent meg éjszaka, de a közel öt év alatt sem sikerült rájönnöm, hogyan hívhatnám magamhoz tudatosan.

Mindenkori tettestársam nélkül nem ugyanolyanok a napok. Minden bizonnyal lassabban telik az idő, mióta elment. Különös dolog a fájdalom, sok különböző maszkot képes ölteni, hogy ne ismerd meg egyből. Sokszor dühöngök, hogy felkeres álmomban, mert váratlanul ér és napokig felkavar, utána meg szomorkodom hónapokon át, hogy nem ül le az ágyam szélére, mert így kivel osztom meg örömöm, bánatom. Lassan rá kellett jönnöm, hogy nem tudom kezelni a hiány érzését, azon kapom magam, hogy nem vagyok ura a saját gondolataimnak.

A csend nyelvét már folyékonyan beszélem. Minden idős bácsiban őt látom. Minden halványzöld szobában őt látom. Minden inget viselő férfiben őt látom. Minden pohár tejben őt látom. A testvéremben őt látom. Minden szúrós növény rá emlékeztet. Csak mosolygok. A gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet.