A társadalmunkat érintő témákról egyre nehezebb releváns véleményt alkotni. Nemcsak a problémák tartoznak ide, hanem minden jelenség, kezdeményezés, jó vagy rossz előrelépés, amit vagy imádnak, vagy gyűlölnek a szekértáborok. Mint a gyerekek a vattacukrot vagy a spenótot: van, amelyik földhöz veri magát, hogy kaphasson, és van, amelyik soha nem kér egy falatot sem. De hogy miért nem tetszik, ízlik, kóser, használható, jó, vagy éppen pénzkidobás, baromság, hasztalan, a kulcsszavakon kívül nem nagyon tudunk mást megfogalmazni. Pedig az érvek, a vita, a beszélgetésre és megbeszélésre vonatkozó képesség nélkül csak a toporgás marad. 

A szomorú az, hogy a „mindenkinek is igaza van” dologban mégiscsak állást kell foglalni. Bármennyire kényelmes és kedvező hallgatni, vagy épp ellenkezőleg, állást foglalni, ez nem megy úgy, hogy mindenkire egyenlő tekintettel vagyunk. Mert nem vagyunk. Példának okáért: a biciklisnek sokkal hamarabb épül sáv, mint megfelelő lehajtó a zebráról egy mozgássérültnek. Vagy: a gyalogos siessen már az átjárón, mert mi is sietünk az autóval. Persze, ha figyelembe vesszük, hogy szerre mindenki elér a dolgára és a dugók is csak átmenetiek, a biciklisávot is meg lehet szokni, és a munkahelyről sem késünk el mindig, akkor vissza lehet venni az agarakkal. Csakhogy általában, tisztelet a kivételnek, nem az építő kritika, hanem a semmitmondó, markáns szurkálódás uralkodik el a sértett emberfián, ha valaki bevág elé, ha pont előtte lesz piros, ha pont ő kell megálljon az átjáró előtt.
Nem lehet elmenni amellett, hogy társas lények vagyunk. Ha tetszik, ha nem, együtt kell élni a suhanccal, aki lehúz egy tízessel, az idősekkel, akik négyesével elfoglalják a járdát, a száguldozó rolleresekkel és a fejlődéssel. Mert aki kimarad, lemarad – a sietésből, fejlődésből, napirendekből, digitalizációból, mindenből. Így vagy úgy, érdemes lenne megnézni, hogy miből maradunk ki. Egyszer, távolról, s talán örökre. S elindulni egy más irányba, ahol nem lesz mérvadó, hogy ki áll közelebb a kasszához, vagy ki ért még át a piroson. Hiszen a jó véleményhez, az együttéléshez és az állásfoglaláshoz is kell az az elengedhetetlen képesség, ami mindenkit felőröl. Szelencébe szorult a türelem is.