November az elmúlás hónapja. A csípős reggelek és a rövidre szabott nappalok begubózásra ösztönöznek. Ilyenkor egyre többször törnek rám az emlékek. November elején elhunyt szeretteinkre emlékeztünk, mindazokra, akik előttünk jártak és akik nélkül ma mi sem lehetnénk itt. Gyakran felidézem, milyen volt, amikor a kezemet fogták a nagyszüleim, milyen volt a mosolyuk, a tekintetük, a munkától kérges, megfáradt kezük, és újra érzem a biztonságot, amit az apukám két ölelő karja jelentett számomra. Hiányoznak, hiába telnek az évek és fakulnak az emlékek. Bár közhelyként hangzik: ez az élet rendje. Azonban nem mindenki olyan szerencsés, hogy láthatja felnőni gyermekeit. Az egyik temetőben olvasgattuk a sírfeliratokat a gyermekekkel, és egy viszonylag elhagyatott sírhoz értünk.

Ezen anya-lánya nevét láthattuk, évszám viszont csak egy szerepelt rajta. Első ránézésre meglepődtem, de a fiam kisvártatva rávágta, hogy biztos születéskor halt meg a kislány… Minden bizonnyal így történt. Elgondolkodtam, hogy micsoda tragédia lehetett ez. Megtapasztalni egy várt kisgyermek elvesztését, amikor az új életet, a reményt és a boldog jövő ígéretét a gyász, a veszteség és a fájdalom vette át. És nincs ez másként ma sem. Viszonylag kevesen tudják, de október 15. a perinatális gyász világnapja. Ekkor emlékezünk meg azokról, akik nem születhettek meg, vagy csak nagyon rövid ideig lehettek közöttünk. Ezen a napon azon családoknak a veszteségére gondolunk, akik a terhesség során, a szülés közben vagy szülés után vesztették el gyermeküket. Ez a téma ma is szinte tabunak számít, akárcsak évtizedekkel ezelőtt, amelyről nem szívesen beszélnek. A statisztikák azonban azt mutatják, hogy minden negyedik nő érintett.

A veszteséget átélt párok gyászát szinte illegitimnek tekinti a társadalom, mintha fájdalmuk nem is lehetne valós, hiszen olyan valakit siratnak, aki még meg sem született. Néhány napja Ferenc pápa is üzent, arra biztatva híveit, hogy novemberben imádkozzanak mindazokért a szülőkért, akik elveszítették gyermeküket. Üzenetében hangsúlyozta, az ilyen veszteség okozta fájdalom különösen erős, ahhoz, hogy vigaszt tudjunk nyújtani ezeknek a családoknak, meg kell hallgatnunk őket, szeretettel mellettük lennünk és felelősségteljesen törődnünk a fájdalmukkal. Nincs szükség jó tanácsokra, sem kéretlen véleményekre, csupán együttérzésre. Imádkozzunk hát azért, hogy minden szülő, aki gyermeke elvesztését gyászolja, találjon vigasztalást a közösségében és békét a szívében.