Nagyváros, nagyváros, / ne csábíts te engem, / maradok holtomig, / itt, ahol születtem! – visszhangoztak a fülemben naponta Kányádi Sándor Kicsi faluból való versének zárósorai másfél hetes nagyvárosi tartózkodásom alatt. Aki régóta ismer, tudja, hogy bár – szégyen, nem szégyen – többször jártam a magyar fővárosban, mint Bukarestben, soha nem rajongtam az őrületig Budapestért, ahogy sok barátom és ismerősöm tette. Rendre zsúfoltnak, élhetetlennek, durvának láttam, annak ellenére is, hogy sok kellemes emlék köt oda. Aztán hogy, hogy nem, idén nyáron mégis egymásra találtunk. Én és Budapest. Budapest és én. Felnőttem hozzá.

Az első fordulópont akkor jött el, amikor problémázás és különösebb gondolkodás nélkül vállaltam a sofőr szerepét, s miközben a fővárosban kocsikáztam, felismertem, hogy nem is annyira élhetetlen, amilyennek korábban tűnt. Pirosnál megállsz, zöldnél továbbmész, jelzel, sávot váltasz, figyelsz a forgalom többi résztvevőjére, mész a dolgodra, haladsz. Logikus és működőképes. Aztán gyalogos- és tömegközlekedésre váltottunk, volt, hogy napi húsz kilométert sétáltunk, emellett a metró-villamos-busz hármast is rengetegszer igénybe vettük, most az szokatlan, hogy itthon nem kell lemennem az aluljáróba naponta többször.

Ma már szimpatikusnak találom Budapestet. Ha kimozdul az ember a központ központjából, nyitott arra, hogy ismeretlen helyekre, kis utcákba, csendes városrészekre tévedjen, sok lélegzetelállító helyszín várja. Egy ott élő barátom szerint Budapest annyira hatalmas, hogy még több kint töltött év után is könnyen eltéved, ha nem a lakásához közeli helyeket járja. Megéri felfedezni és engedni, hogy megmutassa magát. A kulturális élet pezseg, a buli soha nem áll meg, egy világvárosban nem lehet unatkozni. Múzeumok, képtárak, színházi előadások, parkok, mozik, koncertek, éttermek, szinte azt sem tudtam, hogy merre induljak.
Ha valaki öt évvel ezelőtt felveti, hogy kiköltözhetnék, élből elutasítottam volna. Ha most jönne egy remek budapesti lehetőség, elgondolkoznék. Kisvárosban születtem és nőttem fel, de annyira szeretek turista lenni, hogy néha még saját szülővárosom is próbálom „idegen szemmel” nézni. Egyre inkább meggyőz Budapest és várom a nem túl távoli jövőbeli, újbóli találkozást.