Max Weber óta tudjuk, hogy a bürokrácia olyan, mint a jó öltöny: kissé szoros, de legalább minden éle szabályos. Ügyintézéskor piramisban rendezve csorog le a döntés a csúcsról a végrehajtó szervekig, visszafelé pedig a jelentés araszol fölfelé. Mindent írásban, szabály szerint, „személytelenül”, mert így igazságos és helyénvaló. Szép, átlátható, kiszámítható.
Csakhogy nálunk a bürokrácia nemcsak öltöny, hanem köpeny is, mondhatni takaró. Jól jön, ha hibáztunk, hiszen könnyű a személytelen rendszerre kenni mindent. Ha nincs forrás egy projektre, akkor biztos „az út­vesztőben” akadt el. Ha késik valami, biztosan „a gépezet akadozik”. Ismerős?
A bürokráciát kétélű fegy­verként hazánkban a piramis valamennyi fokán szeretik bevetni, amolyan Joker mód­jára. Könnyebb az egyéni és rendszerszintű mulasztásokat és hibákat egy személytelen rendszer számlájára írni. Korábbi kampányokban is láthattuk, hogy mennyivel könnyebb volt a bürokrácia útvesztőire fogni, ha egy projekthez nem volt forrás. Most viszont mintha elfogytak volna a mentségek. Vezetőink már nem a bürokráciát hibáztatják, hanem kerek perec kimondják: a forrásokat túlnőttük. Ha va­lami eddig nem épült meg, belátható időn belül nem is fog, és pont. A kommunikáció is egyszerűsödött. Nincs annyi ködösítés, kevesebb a konteós köntörfalazás, bár azért marad belőle, hogy a választó se érezze teljesen becsapva magát. Hiszen neki valaha még mást ígértek: nem megszorítást, hanem jólétet.
Így jár az ország, ha levetkőzi a bürokráciát, marad a meztelen igazság. Nem mindig szép lát­vány, de legalább őszinte. Már csak a legényekre a gáton és a felelősségvállalásra lenne szükség.