Bár társas lényként létezünk, mégis egyre inkább elszigetelve élünk. Pedig nagy szükségünk lenne egymásra, nemcsak jelenlétben, hanem gondolataink ütköztetésében is: ma talán nagyobb szükségünk van a vitára, mint valaha. Ehhez képest magyar nyelvterületen – és ezt a mostani anyaországi és a tavalyi hazai választások tökéletesen megmutatták – a közvélemény látványosan gyengül. Merőben hiányoznak az építő jellegű viták, a gondolataink egymás általi csiszolása.

A közösségi média és a mesterséges intelligencia útkereszteződéseiben az online tér megtelt mesterségesen generált „élethű” tartalmakkal, már nem nehéz, hanem lehetetlen objektív különbséget tenni valós és hamis között. Eközben a kommentmezőkben valódi emberek reagálnak, gyorsan, egymástól távol, érzelmeik által vezérelve, a tényeket figyelmen kívül hagyva.
A 90-es években még szilárdan megvolt valami, ami ma hiányzik. A kocsmák vagy a fonóestek például – minden hibájukkal együtt – valódi közösségi terek voltak. Ott az információ gazdát cserélt, az ügyek elintéződtek, és igen, politikáról is szó esett. Nem mindig szépen, nem mindig higgadtan, de legalább személyesen. A vita valódi volt, és annak súlya is.
Ma a beszélgetések átköltöztek a fizikai terekből az online térbe. Már a piac, az utca, a buszmegálló is csak morzsákat őriz ebből a világból, ha egyáltalán. Rohanunk, sietünk, és közben elveszítjük azt a luxust, hogy megálljunk beszélgetni. Mélyebb eszmecserékre pedig már alig, de leginkább nem jut idő vagy türelem.
Nemcsak a tereink szűkültek be a kocsmák bezárásával és a fonóestek kimaradásával – hanem a párbeszéd lehetősége is.