Szeretek takarítani. Megnyugtat, ha a szétszórt hol­mikat a helyükre tehetem, ha a napi tennivalók során kialakult káoszt renddé varázsolhatom az otthonomban. Ezt a tevékenységet elég gyakran végzem, mióta apró, de fürge kezek másodpercek alatt képesek eltüntetni a gondosan helyrerakott tárgyakat a lakásban. 
Semmi sem olyan gyors, mint egy lelkesen kutató, keresgélő kétéves, akinek a nap minden perce játék, legyen szó a sokadik labda vagy autó hollétéről, akárcsak a konyhában elöl hagyott habverőről. Be­vallom, ebben a felállásban elég sziszüphoszi tevé­kenységnek tűnhet mindez, de tudom azt, hogy egy gyermek csak rövid ideig marad kicsi. 
Ennélfogva pedig egy bizonyos ponton majd hiányozni fognak az ablakon, tükrön, falakon hagyott apró ujjlenyomatok, a szétszórt játékok. Úgyhogy amíg lehet, ápolom, nevelem és gondoskodom róla, hiszen anyaként ez a mindenkori felelősségem.

Nem is olyan rég, egy ilyen takarítós, rendszerezős napon arra lettem figyelmes, ahogy kiskutyák vonyítanak kétségbeesetten az ablak alatt. Ketten voltak, eső áztatta bundájukat és a szomorú tekintetüket látva azonnal megsajnáltam őket, és rövid időn belül már ételt és vizet is fogyaszthattak a hátsó udvaron. Habár van egy nagy termetű, kuvasz keverék kutyánk, így a férjem kétkedve pillantott rám a két jövevény mellett.
Olyan édesek és kicsik, szajkóztam, de a szempilláim rebegtetése nem sokat ért, rövid időn belül már az udvarunkon volt a kisállatok gazdája. Hebegve, habogva, éretlenséget színlelve vitte haza a jövevényeket, akik amilyen hirtelen jöttek, úgy is távoztak tőlünk. Egy percre sem hittem abban, hogy a történetük boldog véget érhet a „szerető” gazdájuk mellett, aki nem sokat törte magát azon, hogy hazavigye az állatokat.
Másnap a nagyszüleim udvarán tűntek fel, azt követően pedig az apósom gazdaságában szimatoltak a néhány hetes jövevények. S habár a gyermekvállalás felelőssége nem azonos a háziállatok gondozásával, mégsem tudom nem kegyetlenségnek értelmezni a kisállatok magukra hagyását.
Főleg, ha szó nélkül pakolják az udvarokra a kiskutyákat. Legalább nem dobták a patakba őket, mondhatnánk. Hát, ennél egyértelműbb jelzés nem létezik arra, amikor meg akarunk szabadulni valamitől. Mindegy hová, csak menjenek innen, nem kell elpakolni utánuk legalább.