A testem boldog, mert elég fo­lyadékot iszom és finom ételeket eszem. A kutyám és a macskám boldog, mert elég folyadékot és finom falatokat kapnak. Na de a növények… Akármennyire is próbálkozom évek óta, a nö­vények egyszerűen nem élik túl a gondoskodásom.
Nap mint nap irigykedve nézem a családom, barátaim kész botanikus kertjeit, hogy mi­lyen gyönyörű díszítőelemei a konyháknak, teraszoknak, udvaroknak, miközben én sorra gyilkolom szerencsétlen le­vendulákat, bonsaiokat, aloe verákat, fűszernövényeket, min­denféle – másoknál – színes virágot bontó növényeket, és még egy kaktuszt is képes vagyok kiszárítani. Két hét alatt. A for­gatókönyv minden alkalommal ugyanaz: egyik nap még boldog és gyönyörű, másnap meg szürke, barna, plöttyedt, véglegesen élet­képtelen valamennyi, mintha egy posztapokaliptikus film díszletéből szöktek volna meg.

Most már biztos, hogy össze­fogtak ellenem és alapítottak egy saját, titkos szabotázscsoportot, és közösen dolgoznak azon, hogy nekem ez ne sikerüljön. Pedig azzal igazán nem vádolhatnak, hogy ne akarnám. Az egyik legnagyobb vágyam, hogy a lakás tele legyen zöl­dellő, boldog növényekkel. A bolt­ban is mindig megtudakolom, hogy hogyan kell gondjukat vi­selni, kedvenceim a „kezdőknek ideális” és a „mindent túlél” típusú növények. Persze mindent, csak épp engem nem. Aztán amikor hal­dokolni látom, kétségbeesetten böngészek, olvasok, keresgélek, próbálkozom, a naptárba jegyzem az öntözés időpontját, tápot veszek, állott vízzel locsolok. Csak persze sosem a jó mennyiséget.

Így lett az ablakpárkányom tele igencsak élethű, de mű nö­vényekkel. Szóval most valahol ott tartok, hogy ha belépek egy virágboltba, a növények diszkréten összezárják a le­ve­leiket, és halkan suttognak egymásnak: „Kerüld a tekintetét, ő a növénygyilkos.”