Néha eljátszom a gondolattal, hogy miben lennének másak a hétköznapjaink, s milyenek lennénk mi, ezekben a más hétköznapokban akkor, ha nem kötelező, olykor teherként megélt feladatokat kellene elvégezni, hanem lehetőség lenne olyasmit tenni, olyan munkát, tevékenységet választani és azzal foglalkozni, ami nem kötelező, hanem választott, de épp olyan fontos és szükséges, mint a kötelezőnek tekintett feladatok.

Éppúgy, mint amikor a tanuló szakkörre megy: tanul ott is, de nem úgy, mint egy tanórán, ahol kötelező megjelennie, hanem úgy, mint akit belső motiváció, kíváncsiság, érdeklődés hajt, s ezért nem is tanulásnak, hanem szórakozásnak, akár játéknak érzi azt. Jó példa erre a kötelező házi olvasmány is, amelyben sok esetben nem az olvasmány, hanem a kötelező az, ami elrettentő. Én legalábbis, jól emlékszem, tanulóként messziről kerültem a kötelező házi olvasmányokat, viszont minden mást szívesen olvastam. Ezt középiskolában a magyartanárunknak sikerült szabotálnia, aki a kötelező listán kívül ajánlottat is adott, ezzel felkeltve nemcsak az én, hanem a hozzám hasonló társaim érdeklődését is. A kötelezők helyett elolvastuk, amit ajánlott, mert olvasni szerettünk, s tudtuk, hogy amit ő ajánl, biztosan jó lesz, innen pedig már nem volt nehéz rájönni, hogy a kötelező olvasmánylistán is vannak érdekes, az ajánlottakhoz kapcsolódó művek, amelyek olykor jobbak voltak, mint az ajánlottak. Mire végzősök lettünk, már alig vártuk, hogy megkapjuk a kötelező olvasmányok listáját…
És erről sok olvasónak biztosan eszébe jut Tom Sawyer esete a kerítésfestéssel. (Ezt a sokat emlegetett részt még azok is ismerhetik, akik nem olvasták el a kötelezőket, de azért röviden összefoglalom: a tróger főhős okos trükkel oldja meg nagynénje kerítésének lefestését, mert kiváltságos tevékenységként ábrázolja a feladatot, amihez a többi gyermek is kedvet kap, sőt, még fizetnek is, hogy elvégezzék helyette a munkát.) „Minden munka: amit meg kell tenni, és minden szórakozás: amit önként vállal az ember” – összegez a szerző. Én szórakozás helyett a játék kifejezést választanám, és azon gondolkodom, hogy mi lenne, ha nemcsak néhányan és néha engedhetnék meg maguknak, hanem többnyire a többség, hogy az, amit munkának nevezünk, játék legyen.