Jóska- egy igen egyszerű, viszonylag gyakori férfinévnek, a Józsefnek a becézett változata. Jóska ismerőse mindenkinek van, nekem is. Többek között egyik sógorom is erre a névre hallgat, de kedves barátnőm volt párját is így szólítottuk, aki tragikus hirtelenséggel távozott már több mint egy évtizede az élők sorából. Így hívtak még valakit, akiről csak most, halála után tudtam meg a nevét. Ő egy kicsi, töpörödött bácsika volt, akit gyakran látni lehetett délutánonként az út szélén, amint épp a városba igyekszik, botjára támaszkodva, élelmet vásárolni, vagy keresni magának. Az erdő szélén, egy kis faházban élt. Elhanyagolt külsejéből sejteni lehetett, hogy nincs könnyű sorsa. Az én szívem mindig összeszorult, ahányszor megláttam. Első személyes találkozásunk évekkel ezelőtt a parkban volt. Emlékszem, amint megláttam, beszaladtam a közeli pékségbe, és vettem néhány péksüteményt, hogy odaadjam. Nem tudtam, hogy szólítsam meg, így végül megveregettem a vállát, és azt mondtam: bácsi, ezt elejtette. Ekkor rám nézett kék szemével, és elvette a kifliket. Megköszönte. Volt még néhány ilyen találkozásunk az évek során, legutóbb alig egy héttel ezelőtt. Egy üzletben találtam, amint épp két kenyeret vásárolt. A visszajáróba kapott aprót egy üres papírdobozkába tette remegő kezeivel. Felvette összebogozott szatyrait a vállára, és indult kifelé. Végignéztem a jelenetet, majd utánamentem és adtam némi pénzt, hogy következőkor is fussa a mindennapi betevőre. Elfogadta, de kérni sosem láttam senkitől. Ma reggel az egyik helyi csoport oldalán találtam egy bejegyzést, amelyben írták, hogy Jóska nincs többé. A fotón felismertem, hogy ő az, az általam csak kicsi tatinak becézett bácsika. Én nem ismertem Jóskát, nem tudom, ki és milyen ember volt valójában, de őszintén remélem, hogy a sok nehézségen túl boldog pillanatok is voltak az életében, és a Jóisten kárpótolja minden e világi szenvedéséért. Számtalan magányos ember él körülöttünk, elszigetelődve a társadalomtól, létminimum alatt. Az elmagányosodás korunk betegsége, éppen ezért érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítani erre a problémára, és segíteni, akár csak egy jó szóval is az ilyen idős, magányos embereken.