Elkezdődött a választási nagyüzem. Nevezhetném akár maratonnak is. Három hétvégén egyfolytában szavazni fogunk. Sokan, sokszor elmondták már, hogy milyen tétje van a választásoknak, mindannyiszor megteszik ezt a jelöltek és véleményvezérek egyaránt, nehéz, szinte lehetetlen erről újat mondani.
Humanistának mondható világlátásom miatt magam mindig az örök emberit keresem a világ jelenségei mögött. Nincs másként ez a választások esetében sem. Ilyenkor döntjük el, hogy kiket küldünk magunk helyett döntést hozni az ország ügyes-bajos dolgaiban. Miután képviseleti demokráciában élünk, és maga a demokrácia szó a nép uralmát jelenti, nyugodtan fogalmazhatunk úgy: hatalmat gyakorlunk. Úgy gyakoroljuk, hogy másokra ruházzuk át. Ez társadalmi berendezkedésünk velejárója. 
A képviseleti demokráciát ugyanakkor számos bírálat is érte. Egyesek például azt kifogásolják, hogy az általános választási jog bevezetése azzal járt, hogy a közügyekben tájékozatlan, könnyen manipulálható rétegek is szavazhatnak, aminek egyik következménye lehet, hogy dilettáns, hozzá nem értő vezetőket választ magának a nép. Így válik az istenadta nép saját sorsának megrontójává. Mások fásultan legyintenek, megjegyezve, hogy nincs az egésznek semmi értelme, mert úgyis mindig ugyanaz az elit kerül hatalomra.
Tetszik vagy sem, van igazság ezekben a felvetésekben: a képviseleti demokráciának rengeteg hibája van. Megágyaz a korrupciónak, mondják sokan. Ezzel a megállapítással is nehéz vitatkozni. Aztán akadnak olyanok, akik azt mondják: erős kezű vezető kell, aki rendet csinál.

Ezzel a véleménnyel azonban már van vitám. Nem is kevés. Nem kell az ókorig visszaforgatnunk a történelem kerekét ahhoz, hogy példát találjunk arra, mi történik ilyenkor. A negyven év alatti korosztálynak ma már nincs tapasztalata arról, hogy milyen volt az élet 1989 előtt, a kommunista diktatúra idején. Jómagam is alig kilencéves múltam, amikor pár hét leforgása alatt véget ért a rémuralom – gyermekként az volt a feltűnő, hogy a rendszerváltozás után alig néhány nappal mindennap volt adás a tévében, és a rajzfilmek szombaton három órán át tartottak. A boltokban többé nem voltak üresek a polcok, nemcsak karácsonykor ehettünk narancsot. Sokkal több focimeccset közvetített a tévé élőben. Sorolhatnám. Emlékszem arra is, a felnőttek, ha politikai viccet meséltek, egy ideig még mindig félve néztek körül, nem hallja-e valaki olyan, akinek nem kéne.
A huszadik század politikai történelme szinte másról sem szólt, mint a fasiszta és kommunista diktatúrák borzalmairól. De úgy tűnik, hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni. Lehet erős vezetőre vágyni, de nem biztos, hogy megéri, nekem speciel a hátamon futkos a hideg az erős kezű vezető rendcsinálásának puszta gondolatától. Mert lehet, hogy a mi képviseleti demokráciánk kicsit sárga, kicsit savanyú, mint a magyar narancs, de legalább nem egy önkényúr ül a nyakunkon, aki bármit megtehet velünk. 
Nem ez a mostani a lehetséges társadalmi berendezkedések legjobbika, mégsem cserélném le másra. Igaz, egyelten szavazaton nem múlik sok dolog, mégis ez az egyetlen lehetőségünk, hogy hatalmat gyakoroljunk. Jól tesszük, ha élünk vele.