A méltánytalanságot, hogy ősszel kezdődik a kiscsoport, egy vadonatúj ovistáska volt hivatott mérsékelni. Felemás sikerrel: a gyermek örvendett neki, de abbéli meggyőződésén, hogy szülei akaratgyengeségének következményeként éri az erkölcsi kár, miszerint reggelente muszáj lesz óvodába ballagnia (NB. „a lovaknak és a dinoszauruszoknak sem kell!”), nem változtatott. Magam is szemügyre vettem a stramm kis hátizsákot: Svájcból érkezett (tehát kínai), barátságos fizimiskájú koalamacik másznak rajta valószerűtlenül vékony faágakra, végtelenített hengermintán. Okosan tervezett, odafigyelve elkészített, a célra a legkörültekintőbb módon alkalmas eszköz: szélesített vállpántokkal, párnázott háttámasszal, a mellen külön keresztpánttal a jobb súlyeloszlásért, kisebb-nagyobb mágnespatentes zsebekkel, kulacstartóval, fényvisszaverő csíkkal, megerősített cipzárakkal, újrahasznosított anyagokból ésatöbbi. Belül textilcédula, amin angolul azt írja: Nevem:; Lakcímem:; Telefonszámom:; E-mail-címem, és utánuk kipontozott sorok.

Értem, persze – ez is csak olyasmi, mint a szalmaszálon kecmergő dagadt koala, amolyan iparági kikacsintás. Csakhogy ha az előbb a gyermek volt elszontyolodva, most én vagyok szentimentális: a hátitáska kifundált részleteit már fontoskodónak látom, az üzenetet fölényesnek. Olyan érzésem támad tőle, mintha – lekiismeretes szülőként – csakis profiként (egynapi vízadaggal, e-mail-címmel) indíthatnám a háromévest kiscsoportba. Mert elég egy kis hanyagság, és a gyermek amatőr óvodás lesz, ami nyilván kihat majd az egész további életpályájára!
Kis gyermek kis társadalmi nyomás, nagy gyermek nagy társadalmi nyomás – tartja az empirikus bölcsesség, és valóban, baráti, ismeretségi körömbe tartozó családoknál azt látom, hogy lehetőségeit maximálisan kihasználva igyekszik mindenki minél jobb körülményeket biztosítani a felnövő gyermekeinek. Megadni mindent nekik, amiről a szülő úgy gondolja, az jó, hasznos, kényelmes vagy csak kellemes neki. Aki szerényebb körülmények között él, azt mondja: – Legalább neki legyen! Aki meg több fölött rendelkezik, azt: – Neki ne legyen? De a feszített tempó nagyjából mindenhol közös nevező. Nyilván az úgy is van rendjén, hogy a legtöbb szülő úthengerként egyengetné a gyermek útját, s teljes erejéből azt kívánja, hogy az könnyebben vigye többre, mint ő. 

Romániában a gyermekvédelmi hivatal kimutatása szerint jelenleg 36 ezer olyan család van, amelyikből az egyik – de esetenként mind a két – szülő külföldön vállal hosszú távon munkát, aminek következményeként több mint 61 ezer gyermek nélkülözi az édesapját vagy az édesanyját, vagy nevelkedik szülők nélkül, a nagymama, de sokszor távoli rokonok vagy csak szomszédok gondoskodására bízva. A szám elképesztő, de még így is figyelemre méltó, hogy két évvel ezelőtt 70 ezer, négy évvel ezelőtt 80 ezer kiskorú volt ilyen helyzetben. Aki azt gondolná, Székelyföldön másak a mutatók, téved: Hargita megyében például ezernél több gyermek van, akihez esténként csak egy mobiltelefon képernyőjén szólhat az anyja vagy az apja. Ennek a nagyon összetett problémának rendszer- és egyéni szinten számos oka, eredője van, amelyeket most nem veszek sorra. Nem moralizálok, egyáltalán semmilyen értékítéletet sem mondok, de abban mindenki egyetérthet, hogy ezeknek a családoknak a drámája mély. 
És nyilván sokkalta kisebb mértékben, de megszenvedik az egyedül maradást azok is, akik „egész” családban nevelkednek, de a boldogulást előteremtő igyekezet miatt kevesebb idő, figyelem jut nekik. 
Azt mondják, meg kellene nézni, mennyit eszik meg a tányérjáról a gyermek. Kétharmadát, felét annak az adagnak, amit kiteszünk neki (vö.:  hogy nagyra nőjön, hogy fejlődjön, hogy egészséges maradjon, hogy erős legyen stb.)? Szülőként annyit a kötelességünk előteremteni számára – a többi, az már rólunk szól, az már projekció. Azzal már magunkat etetjük, akkor is, ha a gyermekbe próbáljuk belebeszélni.