Az 1980-as évek vége felé egy Bukarestben tartott könyvtárosi továbbképző alkalmával azt a meglepő szakmai újdonságot közölték a könyvtárosokkal, hogy már ezután a nagyon szeretett és szeretve tisztelt stb. Nicolae Ceaușescu neve nem szerepelhet egy általános katalógus tömeges egyenlősdit sugalló részeként, tehát Ceaușescu, Nicolae szerzői katalóguscéduláit ki kell vonni az ábécérendből és teljesen külön kezelve csak őt tartalmazó fiókba kell rakni. Jó volna tudni persze, hogy ez a még talpnyalásnak is káprázatos bolondság kinek a fejében született meg (maradna meg a neve a könyvtártörténetben), hogyan nyerte el az országos szabályozás szintjét, mert kevéssé valószínű, hogy a főtitkár elvtárs személyesen maga sértődött volna meg egy könyvtári katalógust nézegetve, amikor saját művein kívül keresett volna olvasnivalót egy könyvtárban. Az Egyetemes Tizedes Osztályozás világszerte elfogadott könyvtárrendezési szabályzata kilépve az „egyetemesből” a legsajátságosabb a 80-as évek Romániájának diktatúrájában lett. Minden tudománnyal vissza lehet élni, de ki gondolná, hogy még ezzel a nemzetek fölötti, teljesen politika-, vallás- és más elfogultságmentes tudománnyal is, mint amilyen az évszázadon át használt és minden egyéni érdeket nélkülöző, objektív könyvtártudomány.

Miközben tehát kiemelték Nicolae Ceaușescu nevét az alfabetikus sorból, rendszerfölöttivé tették, önmagán kívül sehová sem besorolhatóvá, a romániai nemzetiségi/kisebbségi írókat jóformán eltüntették az új könyvtári „rendben”. A jelzet szerint már nem létezett romániai magyar, német, török stb. író és irodalom Romániában, hanem kizárólag román író és román irodalom, aki/ami azonban teljesen mellékesen magyar néven és magyar nyelven jelent meg, mint Sütő András, Kányádi Sándor és mind a többiek. Nem is eredeti, csupán fordítás román nyelvről magyarra! Ez azzal járt, hogy a könyvespolcokon és katalógusfiókokban már nem kerültek egy csoportba a romániai nemzetiségi irodalmak, hanem szétszóródtak a román szerzők közé. A sok eltűnést még a napról napra bővülő tiltott szerzők/könyvek listája is súlyosbította: a nagy buzgóságban papírmalmokba küldték bezúzni például egy reneszánsz olasz festő albumát, ha az öt-tíz soros bevezetőt vagy fülszöveget olyan akár addig neves romániai művészettörténész írta, aki közben egy szabadabb élet reményében elhagyta szeretett hazáját.
A könyvtörténet a könyvhöz való viszonyulásban három alapvető viselkedési formát különböztet meg: bibliofil, bibliofag, biblioman. A bibliofil olyan ember, aki szereti a könyveket, könyvbarátnak is szokták nevezni. A bibliofag falja a könyveket, lehet mindenolvasó ember, viccesen könyvmoly, de lehet igazi moly, kártevő, rovar, gomba, penész s más ellenszenves papírfaló is. Azok, akik a fenti szabályrendszert kitalálták és országos kényszerré tették, nyilván a könyv kártevői közé tartoznak. A biblioman mániákusan kötődik a könyvhöz, például könyvgyűjtő, de tulajdonképpen minden könyvhöz kapcsolódó bolondságot is összefoglal, magyarul sokszor könyvőrültnek, könyvbolondnak vagy egy valamikor használt nyelvújítási, de azóta elfeledett szóval könyvdühöncnek nevezik. Persze e kategóriák között a határok elmosódnak, hiszen a szenvedélyes könyvritkasággyűjtők is nevezhetők könyvbarátnak, mert képesek anyagi áldozatot is hozni egy-egy könyv megszerzéséért s ezzel megmentéséért, de a szerzeményüket elolvasni talán nincs is idejük vagy hajlandóságuk. Az igazi könyvbarát viszont az értelmes, okos olvasással válik el a molytól, bolondtól és dühönctől, hiszen az utóbbiakat sokszor egyáltalán nem érdekli, hogy milyen lényegi tartalom van a könyvben, azaz nem a tartalma szerint válogatják, nem olvasnivalót keresnek, hanem ritkaságot, olykor átlátszó képmutatással „szépséget” is szoktak emlegetni.
Dióhéjban ma ennyi tellett. Apropó! Dióhéjban előadni valamit a könyvtörténetben kezdődött s lett tartósított bolondság. Az ókori Pliniustól származik, aki 77-ben megjelent A természet históriája című könyvében ezt írja „Cicero említ egy diót, amelynek héjában elfért a teljes Iliász.” Sok ellentmondás közepette végtére is akadt valaki a 18. században, aki kiszámította és be is bizonyította, hogy ez igaz lehet egy 27 x 21 centiméteres legvékonyabb hártyapapíron mindkét oldalára írt miniatűr betűkkel (Ráth-Végh István: A könyv komédiája, Bp., 1937). Az újságírók kedvenc műfaja dióhéjban írni szösszeneteket, nemegyszer rovatcímként is megjelenik a lapokban. Olykor többet is mond, mint egy hosszú lére eresztett szószátyár hozsánna… hogy kihez és kiről, tetszés szerint kiegészíthető.