A hét végén egyszerre több rangos esemény zajlott a városban, a bő és változatos kínálat a bőség zavarát eredményezte sokak esetében: dilemmát okozott – a két, egyszerre zajló program közül melyiket válasszam? –, kétségekkel tűzdelt rohanásra ösztökélt – van tíz percem a két rendezvény között, vajon odaérek időben? –, de végül az ember megkötötte a maga kompromisszumait, választott, rohant és részt vett azon az eseményen, ami közelebb áll hozzá, amelyről úgy érezte, hogy illik ott lennie.
A hét végén a Hargita Népe napilap látta vendégül az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelveken Megjelenő Napilapok Egyesülete (European Association of Daily Newspapers in Minority and Regional Languages – MIDAS) éves közgyűlését. A szervezet tizenkét országban összesen tizenegy nyelven megjelenő napilap volt a tagja eddig, a hét végén újabb taggal gyarapodott, a spanyolországi Galícia autonóm tartományban megjelenő Nós Diario napilap csatlakozott a szervezethez. Mint portálunkon és a napilapunkban is beszámoltunk róla, e lapok képviselőinek és meghívott előadók részvételével Kisebbségiként Európában – Helyzetkép, kihívások, megoldások témakörben tartalmas konferencia előzte meg a közgyűlés munkálatait, a helyzetkép vázolásához és a megoldáskereséshez hozzájárultak a közgyűlés munkálatai során elhangzott újabb szakmai előadások és elfogadott döntések is.

Mint a bevezetőben említettem, pendlizni kellett a rendezvények között: a konferencia és a közgyűlés programja lehetővé tette, hogy részt vegyek a könyvvásár egyik számomra kedves szerzőjének hozzám közelálló kötete bemutatóján, ahová már korábban elígérkeztem. Közben eszembe jutottak egy korábbi MIDAS-találkozón elhangzottak: az egyik finnországi svéd napilapot bemutató újságíró-kolléga elmondta, hogy délelőtt polgári foglalkozását űzi egy vállalkozásnál, délutánonként napilapot szerkeszt, esténként a kisgyerekek fociedzését vezeti, hétvégeken pedig az egyházi énekkar próbáin és fellépésein vesz részt. Arra a kérdésre, hogy mi értelme van ennek a sok önként vállalt feladatnak és miként lehet bírni ezt a tempót, csak annyit válaszolt: Nekünk, kisebbségieknek sokkal több dolgunk van, mint a többségi nemzetek tagjainak, ha azt akarjuk, hogy közösségünk megmaradjon, gyarapodjon, és évtizedek teltén, múltán is létezzen.
A két helyszín közötti rohanásban számos, környezetünkben tapasztalható példa jutott eszembe: a szürkemarhát tenyésztő, a fiataloknak rendszeresen sporttevékenységeket szervező és vezető református lelkipásztor, a fúvószenekar létesítését szervezéssel, hangszerekkel segítő, korábban múzeumot alapító újságíró, a szerteágazó művészetszervező és hagyományápoló tevékenységet kifejtő fotóművész, a színjátszókört vezető tanár és az egyházi kórusban tevékenykedő erdőmérnök. A sort folytatni lehetne, de közben célhoz értem… A dilemmáit, kétségeit kinek-kinek magának kell feloldania, magának kell rohannia, kompromisszumait kötnie azért, hogy az egyszerre zajló események özönében is eleget tegyen vállalásainak. Mert kisebbségi létben másként nem tehetünk.