A gyerekek nem tudnak románul? – fordul felém őszinte megdöbbenéssel egy Kolozs megyei sípálya aljában a pincérnő ott-tartózkodásunk harmadik napján, amikor hiába ajánlotta kedvesen – de románul – a gyermekek asztalánál a frissen felszeletelt szalámit, azok a fülük botját sem mozdították, még egy mulţumesc erejéig sem. – Nem – válaszoltam zavart mosollyal, miközben ez az egyszerű nem három igencsak mardosó kérdést is felvetett bennem. Az egyik, hogy miért általánosítok, és mikor koppint az orromra valamelyik szülőtársam, hogy márpedig az ő gyermeke zsenge kora ellenére bírja a nyelvet, és csupán azért nem reagált, mert a szaláminál jobban szereti a csokis müzlit reggelire. A másik, hogy annak ellenére, hogy lassan tíz éve visszatértem Székelyföldre, és öt évig gyermeknevelésin voltam, miért nem fejeztem ki magam cizelláltabban, s válaszoltam legalább egy bővített mondatban. Harmadrészt pedig eszembe jutott Ciolacu székelyföldi körútja során tett kijelentése – s lám, milyen eredményes volt, hiszen még most is erről írok –, hogy magunk nyessük le a gyermekeink szárnyait azáltal, hogy nem tanítjuk meg nekik az ország nyelvét.

Pedig dehogynem tanítjuk. Ezt bizonyítják a fiam színes ceruzái is, amelyek tanév elején még példásan sorakoztak a tolltartóban, de mostanra a narancssárga kisebb társainál, s ennek roppant prózai oka van: valahányszor elkopik a hegyük, kihasználjuk az adódó alkalmat, és amíg az elektromos hegyezőbe dugjuk a ceruzákat (hol van már a bicskával faragás…), elmondjuk románul, milyen szín van épp a kezünkben. A portocaliu kiejtése tart a legtovább, ezért rendszerint hosszabb ideig marad a ceruza a kis gépezetben, már-már pazarolva az alapanyaggal. A lilával viszont vigyázni kell, mert ha túl gyorsan jut eszébe a fiamnak, akkor előfordul, hogy tompa marad az írószer. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy már egy almát sem eszünk meg, és este álomra sem hajtjuk a fejünköt anélkül, hogy meg ne neveznénk a gyümölcsöt és az ágyat románul – hogy csak az előkészítő osztályos tananyagnál maradjunk. De tanulunk reggel-délben-este, ha úgy tetszik, hiszen amióta az olimpiai csapat szerepelt a Voltaj klipjében, reggelente din toată inima drukkolunk nekik a győzelemért, és nem gondoljuk azt, hogy ettől kevésbé büszkén tűzzük majd a kokárdát a kabátunkra közelgő nemzeti ünnepünkön.
De hogy ezek az apró morzsák hogyan állnak majd össze egy olyan nyelvtudássá, amellyel pár év múlva már folyékonyan, bővített mondatban válaszoljanak a szalámit kínáló pincérnőnek, és amikor egy Gorj megyei pedagógus leül a számítógép elé, és elkezdi olvasni a fiam beszkennelt érettségi vizsgalapját, ne tűnjön fel neki, hogy ennek a fiatalnak bizony a Greuceanu és Făt-Frumos cu părul de aur helyett Dia Dani űrutazását és Vukot olvastak a gyermekszobában, és ennek megfelelően pontozza majd a szegényesebb szókinccsel, esetleg hibás szórenddel megírt dolgozatot – azt még én sem tudom. Mert a mi már-már görcsös igyekezetünk, hogy nehogy a nyelvtudás legyen itthoni boldogulásuk akadálya, a Kolozs megyei sípálya aljából és Bukarestből is csak szárnynyesegetésnek tűnik.