Mai napig emlékszem azokra a délutánokra, amikor végiglapoztam a tankönyveim, kiradíroztam az esetleges beírásokat, bekarikázott számokat, majd módszeresen egymásra helyeztem, és összekötöttem egy madzaggal, hogy másnap reggel bevigyem az iskolába, mintegy megszabadulva az utolsó tehertől, ami az adott tanévhez kötött. Hogyne emlékeznék, hiszen ma is ugyanezzel az érzéssel írom meg az utolsó e-mailt vagy WhatsApp-üzenetet a kollégáimnak, mielőtt szabadságra megyek, és ugyanilyen módszeresen csukom össze a laptopom. Ami ez után következik, az már a kötelezettségtől való mentesség, ami nem azt jelenti, hogy nem cikáznak a fejemben tervek és teendők – sőt, sokszor túl sok is, a kamra átrendezésétől a legószőnyegvarrásig, hogy az éjjeliszekrényen tornyosuló, elolvasásra váró könyveket ne is említsem –, de mindenképp kitörés a napi rutinból, valamilyen más berendezkedés.

De térjünk vissza a vakációhoz. Nem tudom, a digitális okostáblák világában szokás-e még a táblára vésni az Ó-IÓ-CIÓ-ÁCIÓ-KÁCIÓ-AKÁCIÓ-VAKÁCIÓ-t, de azt tudom, hogy a fiammal már régóta tart a visszaszámlálás. Különösen, hogy fizikailag és szellemileg is megterhelők az utolsó hetek, mind a diákoknak, mind a szülőknek, mind a pedagógusoknak, hiszen mindig van egy-két tantárgy, amiből még javítani kellene, az évzáró műsoron is jól kell teljesíteni, a székely ruha sem vasalja ki magát, és a diákok értékelését is meg kell írni, munkáikat haza kell küldeni – valljuk be, mindenki hajt, hogy aztán az utolsó csengő­szó után boldogan merüljünk el a nihilbe.
Ha jól számolom, tizenegy hét jut a végtelen szabadságból a diákok többségének (azoknak, akik épp nem valamelyik cikluszáró vizsgára vagy felvételire készülnek), és ugyanennyi hét a szülőknek, amely alatt csemetéik felügyeletét és tartalmas időtöltését meg kell szervezniük – saját szabadságukat felhasználva, nagyszülők segítségét kérve, vagy épp osztálytársak szüleivel rotációban gondolkodva. Míg pár éve, amikor az első nyári vakációval friss szülőként szembesültem, örültem, ha akadt egy-két „tábor”, igazából délelőtti foglalkozás, ahol óvodáskorú gyerekemet fogadták, most, hogy már nőttek, kinyílt a táborpiac: minden van az edzőtábortól a robotikán és nyelv-, lovas- vagy jógatáboron át a visszavadítóig. A képzeletnek csak a gyermek érdeklődési köre és a szülő pénztárcája szabhat határt. És a józan ész. Hiszen a vakáció – ha csábító is a lehetőség, hogy a felügyelet és az élménygyűjtés egy csapásra megvalósul – elsősorban a pihenésről kellene szóljon. Arról, hogy reggel ne szóljon az ébresztő, ne kelljen rohanni, arról, hogy leülünk, és csak úgy vagyunk, unatkozunk, amíg ki nem találjuk, hogy épp mihez kezdünk, kicsit sodródunk céltalanul. Legyen idő elmélyülni, addig rajzolni vagy építeni, amíg nem tökéletes a végeredmény, legyen alkalom odaállni a könyvespolc elé, és levenni azt a kék gerincűt, amelyikre eddig nem került sor az esti mesék alkalmával, vagy hintázni végeláthatatlanul, naphosszat a szorgos hangyákat követni, vagy későig fennmaradva hullócsillagokat nézni. Kicsit megnyugodni, hogy majd ősszel új erővel tudják az új könyvcsomagot elvenni.