Döbbenet övezte azt a közelmúltbeli felmérést, amely szerint a válaszadók csaknem fele úgy érzi, jobban élt a múlt rendszerben. Nem egészen értem a felhördülést, hiszen a jelenség nem új, a Ceaușescu iránti nosztalgia azóta velünk van, amióta a Kárpátok Géniuszát kivégezték. Megütközni talán csak azon lehet, hogy a rendszerváltás után született generációk körében is elterjedt ez a nézet, mert egy ideig azt hihettük, hogy csak az idősebbek sírják vissza a Kondukátort. A legutóbbi felmérés eredményei nyomán többen feltették a kérdést, hogy az így gondolkodók vajon mennyire ismerik a történelmet, és az oktatási rendszer milyen mértékben okolható ezért.

Ezzel a jelenséggel összefügg a demokráciához való viszonyulás. A „népuralmat” ma sokan kárhoztatják, nemcsak nálunk, és szívesen váltanának valami nekik tetszőbbre (naivan azt hiszik, hogy egy általuk vágyott erőskezű hatalom nem bántaná őket), ezt a hangulatot pedig örömmel kihasználják szélsőséges pártok. A szavazók eddig is inkább érzelmi, mint racionális alapon döntöttek, de ami az utóbbi évtizedekben, főleg az internet, illetve a közösségi média révén elterjedt, az már tényleg párhuzamos valóságokról, alternatív tényekről szól. Ez ugyebár a már sokat emlegetett „post-truth”, azaz igazság utáni világ. Politikusoknak, főleg tömegek által mélyen csodált és hőn szeretett vezetőknek sokkal könnyebb világpolitikát elemezni-értelmezni, pár mondatban összefoglalható világmagyarázó történeteket tálalni – amit aztán a családi asztalnál kicsitől nagyig bárki fel tud mondani –, mint árnyaltan, részletesebb információk alapján értekezni és következtetéseket levonni. Utóbbi sokkal nehezebb lenne a választóknak is, az ugyanis jóval több utánajárást igényel. Lassan már mindenki által elfogadott tények sincsenek, amikről eltérő véleményeket alkossanak a még vitázni hajlandó (?) felek, merthogy abban sincs egyetértés, hogy mi a valóság, vagy hogy ki vehető komolyan, ki tekinthető hitelesnek. Párhuzamos világ ez, egyetértésre talán már esély sincs – nem politikai, hanem hitviták folynak.

A fenti közhelyeket azért mertem leírni, hogy rájuk alapozva javaslatot tehessek. Ez a következő: a tordai országgyűlésen 1568-ban kimondott, vallásbékéről szóló törvény mintájára reformáljuk meg a demokráciát! Mindenki szabadon gyakorolhassa politikai hitét, de ne csatározzanak egymással a különböző pártok vagy táborok. Térítés… pardon, kampány meg választás se legyen, mindenki népszámláláson vallja magát jobb- vagy baloldalinak, liberálisnak, zöldnek, hupikéknek, és annak alapján osszák el az ország erőforrásait. Legyen egy „ökumenikus” tanács, amely dönt államigazgatási ügyekben. Így a társadalom remélhetőleg nyitottabbá, toleránsabbá válna: a polgárok esetleg csak egymás között szólnák meg a más hitűeket, nem illene nyilvánosan megkérdőjelezni mások meggyőződését (mint ahogyan ez ma sem illik vallási kérdésekben, főleg többfelekezetű településeken, falustársak között); nem kritizálnák egymás vezetőit (mindegyik „gyülekezet” foglalkozzon a sajátjával); a közvélekedés az lenne, hogy minden párt a jóra törekszik, csak eltérő módon, mindegyik az igazságot látja, csak különböző oldalakról; senki nem vonná kétségbe a más meggyőződésűek jó szándékát; az összetartozás jegyében eljárnának egymás nagyobb összejöveteleire (mint ahogy például a protestánsok a csíksomlyói búcsúra); talán családokban sem orrolnának egymásra az eltérő hitek miatt – nem is lenne beszédtéma ez az egész.

Még az is lehet, hogy birkának sem neveznék többé egymást.