Donald Trumpot megválasztották, négy év kényszerpihenő után ismét ő az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Ezt már mindenki tudja, aki nem olyan helyre ment a múlt héten szabadságra, ahol nincs tévé, se internet, se térerő, a posta sem jár, és postagalambot is legalább húsz éve láttak utoljára. A világ vezető gazdasági és katonai hatalmának államfőválasztása senkit sem hagy hidegen. Nincs olyan ország a világon, amely így vagy úgy ne függene attól, hogy épp milyen viszonyt ápol az Egyesült Államokkal. Donald Trump és Kamala Harris választási versengését (szándékosan nem írok csatát, ha indulatokat kell szítani, azt intézze valaki más), túlzás nélkül mondható, hogy az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelte.

Persze hogy mindenki szurkolt valakinek. Ki érdekből, ki meggyőződésből, de mindenki választott magának kedvenc jelöltet. Mintha egy futballmeccsen – vagy stílszerűen Super Bowl-döntőn – ültünk volna a képernyők előtt, legfeljebb a pattogatott kukorica hiányzott.
Ahogy telt az idő, és egyre egyértelműbbé vált, hogy Trump előnyét már nem tudja behozni Harris, elkezdtek érkezni a választási eredményre adott válaszok is. Sok államfő sietett gratulálni a győztesnek. Ki azért, mert alapból neki szurkolt, ki azért, mert saját és országa érdekében úgy látja jónak, hogyha egy mód van rá, jóban legyen a mindenkori amerikai elnökkel, és persze akadtak olyan vezetők is, akik kissé bosszúsan, diplomáciai udvariasságból tették azt. Ez nagyjából így is van rendjén. De nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy mennyire megosztottá vált az amerikai társadalom és a világ közvéleménye is a kérdésben. Akarom mondani: ebben a kérdésben is! Azok a véleményvezérek, akik Trump győzelmét várták, diadalittasan adtak hangot örömüknek, akik Harris győzelmét szerették volna, meg elsiratták az amerikai demokráciát.
Elgondolkodtató ez a végletekben gondolkodás. Trump támogatói szerint eljön a béke, a gazdasági prosperitás ideje, ellenzői szerint meg vége a demokráciának, az Egyesült Államoknak, élt 248 évet. A különböző reakciókat látva, olvasva az embernek olyan érzése támad, mintha két teljesen párhuzamos világ létezne egymás mellett anélkül, hogy akár egyetlen közös érintkezési pontjuk lenne. Ez pedig riasztó. Azért találom riasztónak, mert meggyőződésem, hogy egy jól működő demokratikus rendszernek alapértelmezett beállítása kellene legyen, hogy a szembenálló felek képesek értelmes párbeszédet folytatni egymással, akkor is, ha szinte semmiben nem értenek egyet. Ehhez képest ott tartunk, hogy nem pusztán egymást teljesen kizáró politikai narratívák uralják a közbeszédet, hanem egyre radikálisabb hangot ütnek meg a szekértáborok véleményvezérei. Áldott szerencse, hogy Harris legalább elismerte a vereségét. Egy politikai rendszer csak addig tud működni, ameddig betartják a szabályait. A sportban szokták mondani, hogy dicsőség a győztesnek, tisztesség a vesztesnek. Ennek a nagyvonalúságnak azonban nyomát sem látni a véleményvezérek reakciói között. Ez pedig szomorú. Azért szomorú, mert ez a megosztottság nemcsak az amerikai elnökválasztásra jellemző. A világjárvány óta szinte nem volt olyan komolyabb közéleti kérdés, amely ne osztotta volna szekértáborokra a világ közvéleményét. Ne legyen igazam, de ha ez így megy tovább, teljesen szétszakad a társadalom. Még nincs késő, még észbe kaphatunk. Az indulatok szításával terhelt hétköznapok után talán egy nap felvirrad a józan mértéktartás hajnala is. Igény lenne rá.