Az egyik családi étkezés alkalmával épp azon méltatlankodtunk, mi minden nem működik jól, mit lehetne észszerűbben, praktikusabban szervezni – hogy a városban, vagy az országban arra már nem is emlékszem –, amikor közbeszólt a fiam: „Anya, akkor tudod, mit kell tenned, amikor legközelebb szavazni megyünk.” Legyinthetnénk is beletörődve, hogy egyik kutya, másik eb, de értékelhetjük is a gyermeki hitet, ha az naivitás is, hogy lehet változtatni, hogy számít a szavunk. Vasárnap az államelnök-választás alkalmával is megállapítottam, hogy senki nem tud olyan precízen, határozottan pecsételni a megfelelő kis téglalapba, mint egy hétéves, és senki nem tud olyan lelkesedéssel bedobni egy szavazólapot az urnába, mint egy ötéves. No nem valamifelé választási csalást szeretnék leleplezni, a szavazólap és a döntés az enyém volt, csupán a végrehajtásban segédkeztek a fiaim, akik – mint legtöbb kortársuk – élénken érdeklődnek minden olyan dolog iránt, ami a szüleiket is foglalkoztatja, és miután az elmúlt napokban elég sok szó esett itthon a politikáról és a választásról, tudtam, kellőképp komolyan is veszik a rájuk bízott feladatot. Ha pedig az eredményt nézzük, azt is megállapíthatjuk, hogy ha elég sokan járulnak az urnákhoz ilyen gyermeki hittel, akkor igencsak meghökkentő lesz a rangsor a szavazatszámlálás után.

A környezettudatosságra való nevelés során gyakran hangoztatják, hogy azért szerveznek az óvódákban, iskolákban annyi tevékenységet a témában, mert hazaérve a gyerek megtanítja, és lehet rábírja szüleit a szelektív hulladékgyűjtésre, az ivóvízzel való takarékosságra, a környezetbarát alternatívák használatára. Természetesen nem azt mondom, hogy a politika még jobban be kellene furakodjon az oktatásba, hanem azt, hogy a nevelés működhet oda-vissza, és hogy az állampolgári nevelést talán érdemes kiskorban elkezdeni, elsősorban példamutatással. Ahogy gyermekkoromban én is elmentem a szüleimmel szavazni, úgy mi is visszük magunkkal a fiainkat – hol biciklivel és fagyizással egybekötve, hol kirándulás vagy szánkózás után útba ejtve. S ha végül mégsem az a jelölt nyert, akit mi támogattunk, vagy ha nyert, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ha úgy is éreztük néha, hogy nincs jó döntés, mert sok rossz közül a legkevésbé rosszat kell választani, vagy hogy most már tényleg ez lesz az utolsó pecsét, valahogy mindig felülkerekedtünk az apátián. Mert él bennünk a hit, hogy a voksunknak súlya van, hogy ez az egy esély van négyévente, hogy hallassuk a hangunkat. S ha úgy is látjuk, előre lefutottak a körök, hogy úgysem tudunk változtatni a helyzeten, akkor jusson eszünkbe, hogy vasárnap reggel még mennyire más képet mutattak a közvélemény-kutatások az elnökválasztás első fordulójáról, és végül mi lett az eredmény. Egy biztos, a távolmaradásunkkal nem tudunk változtatni, a tisztségeket amúgy is betöltik, a bársonyszékeket amúgy is elfoglalják, csak az a kérdés, hogy kik – azok, akiket mások választanak, vagy mi is kinyilvánítjuk a véleményünket, hogy kit látnánk ott szívesen, és este úgy várhatjuk az eredményt, hogy a tőlünk telhetőt megtettük. Ha ezt látják a gyermekeink, és ha még beszélgetünk is velük a maguk szintjén arról, hogy épp mi történik a felnőttek világában, akkor számukra is magától értetődő lesz, és mikor nagykorúvá válnak, tudni fogják, mit kell tenniük a következő választáson.