A Bajnokok Ligája szombat esti döntőjével egy időre búcsút mondhatunk az európai topfutballnak. Kitört a nyári szünet – a focirajongók rémálma. Na de – mondhatnánk – a női Nemzetek Ligája vagy éppen a klubvilágbajnokság, az smafu? Ha engem kérdeznek, bár a női futball lelkes pártolója vagyok, mégis azt mondom, hogy nem, semmi sem ér fel az európai topfutballal, na meg a honi pontvadászatok követésével. Legtöbben így vagyunk kódolva, így nőttünk fel, ebben szocializálódtunk. Ez a miénk, még ha néha kicsi is és savanyú is, mint a klasszikussá vált „magyar narancs” Bacsó Péter örökbecsű filmjében, A tanúban. Nem azt mondom, hogy az európai (top)klubfutballra okunk volna fanyalogni, a citromízt inkább a hazai, értsd: romániai, és „második hazai”, azaz magyar labdarúgásra értem.

De most már ez sincs. Hátravan ugyan némi osztályozós izgalom, aztán szépen lassan a legalsóbb osztályokban is megszólal az utolsó sípszó. És akkor tényleg vége. Jön néhány hajdan barátságosnak nevezett, manapság felkészülésinek mondott válogatott meccs, és az előselejtezők előselejtezőinek az előselejtezőivel elkezdődnek a nemzetközi kupaküzdelmek.

Idén ráadásul abban a szerencsétlen helyzetben vagyunk, hogy nemcsak hogy világesemény híján leszünk a nyáron, de még egy nyamvadt Európa-bajnokság sem lesz, hiszen volt tavaly, a vébé izgalmait pedig csak jövőben követhetjük. Szóval így állunk. Kedves focibolond társaim, szaladjatok még ki a hétvégén a megyei derbire, kukkantsatok bele a lányok és a topklubok külön kis csörtéibe, aztán lessétek az átigazolási híreket, böngésszétek a lehetséges nemzetközi ellenfeleket, vegyétek meg a bérletet az őszi vb-selejtezőkre. Mossátok ki a mezt, sálat, szerencse-rövidnadrágot, készítsetek új, előnyösebb portréfotót a bérletre. Ráadásul szerintem ti is annyi mindennel el vagytok maradva. Barkácsoljatok, tegyétek rendbe a műhelyt, a hétvégi házat, a padlást. Látogassátok meg a rég nem látott ismerősöket, fogadjatok vendéget, menjetek fagyizni a gyerekkel. Most be lehet pótolni mindazt, ami alól a futball részben vagy egészben felmentést adott. Mert a meccs, a csapat olyan, hogy ha menni kell, akkor menni kell. Ha otthon, ha idegenben, de ott kell lenni. És most, hogy nincs hol ott lenni, maradt az üresség, amit a felsorolt tevékenységek egyike sem képes kitölteni, de azért meg lehet próbálni.

Szóval kedves sorstársak, foglaljátok el magatokat, szedjétek elő a régi horgászbotokat, menjetek ki a kertbe, üljetek bringára, lóra, motorra... Majd csak eltelik ez az egy-két szűkös hónap, aztán kezdődik minden elölről. A remények, a bizakodások, a lelkesedések, a fájdalom, a szenvedély, a veszekedések a családdal, a magasságok és a mélységek, a közös meccsnézések, a társas vagy magányos utazások, a diadal- és a fájdalomkönnyek. Mindaz, amiről a futball és a futballszurkoló élete szól. Addig is jó vakációt, és ha hallotok valami jó kis amatőr tornáról, azonnal szóljatok!

Mert ilyenek vagyunk. Ha nem nézzük, akkor játsszuk. Mert azt is tudjuk ám! Néha beleszakadunk (szó szerint és képletesen is), néha fáj mindenünk. De csináljuk, gyúrjuk, nyomjuk. Vagy ha mi nem, akkor a gyermeket biztatjuk, íratjuk be focira, hordjuk edzésre, meccsre. Csak hogy a labda, a pálya közelében legyünk. Abban a közegben, amit úgy szeretünk. Persze, most még baráti foci sincs, mindenki nyaral, még a gyermek edzője is. Hát milyen élet ez? Sebaj, szünetben kisimulnak a ráncok, helyrerázódnak a megtépázott idegszálak, megnyugszunk.
Elállt már a hetek óta tartó májusi eső is. Aranyat nem ért, kárt viszont annál többet okozott. Fű nő a nyomában, zöldellnek a pályák, menjünk lasztit rugdosni a gyermekkel. Aztán majd csak eltelik valahogy csúcsfoci nélkül, ősszel pedig innen folytatjuk!