Aranyba borult Románia választási térképe, de sok köszönet nincs benne. A magyarellenes George Simion fölényesen nyerte az államfőválasztás első fordulóját, a szavazatok több mint negyven százalékát szerezte meg. Ez a tényállás, amellyel közösségünknek tegnaptól szembe kell néznie.
Örülünk, Vincent? Sajnos nem a véletlen műve, hogy épp a Ponyvaregény című film ikonikus jelenete jutott eszembe. Erdélyi magyarként – ezúttal is – alaposan benne vagyunk a slamasztikában. Románia félelnöki köztársaság. Azaz – például Magyarországgal szemben – az államfőnek nem csupán jelképes szerepe van, hanem valós hatalmi jogköre. Ő az, aki kijelöli a miniszterelnök-jelöltet, kinevezi a kormányt és jóváhagyhatja a kormánytagok cseréjét. A hadsereg főparancsnoka, elnököl a Legfelsőbb Védelmi Tanácsban, szükség esetén mozgósítást rendelhet el. A külpolitikában pedig nemzetközi szerződéseket ír alá, akkreditálja a diplomáciai képviselőket. Ha ártó szándékú ember kerül az elnöki székbe, az bajnak épp elég. 

Persze túl nagy meglepetést nem okozott a választás eredménye. Valamennyi közvélemény-kutató, elemző egyértelműen George Simion győzelmét várta az első fordulóban. Inkább a győzelem mértéke az, ami riadalomra ad okot. Tetszik vagy sem: valós forgatókönyvként kell számolni azzal, hogy a rendszerváltás óta először virtigli szélsőséges államfője lesz az országnak. 
Az első forduló egyetlen izgalmas kérdése az volt, hogy melyik jelölt fut be a második helyre. Szoros volt a verseny a kormánykoalíció által támogatott Crin Antonescu, illetve a független jelölt Nicușor Dan között, és az utóbbi lett a befutó, nem utolsósorban a külföldön leadott szavazatoknak köszönhetően.

Itt álljunk meg egy szóra. A külföldön voksolók 61 százaléka, több mint 586 ezer ember, George Simionra szavazott, második a diaszpórában Nicușor Dan a leadott voksok 25,44 százalékával, a harmadik Crin Antonescu, messze lemaradva, 7 százaléknál kevesebb szavazattal. Nem kell zseniális elemzőnek lenni, hogy lássuk: a külföldön élők több mint négyötöde a jelenlegi politikai elit ellenében határozza meg magát. Eléggé egyértelmű, hogy a boldogulásukat külföldön keresők a bejáratott, régi politikai pártokat tartják felelősnek amiatt, hogy el kellett hagyniuk az országot. Emberileg érthető, hogy csalódottságuk, dühük a szavazófülkében csapódott le. Csak azt nem érzem feltétlenül korrektnek, hogy döntésük következményeit elsősorban nem nekik, hanem nekünk, itthon „maradottaknak” kell viselnünk. Az sem ad derűlátásra okot, hogy a külföldön szavazók zöme a fiatalabb, munkaképes korosztályból kerül ki, míg itthon a szavazók többsége 45–65 év közötti vagy már nyugdíjas. Egymillióan szavaztak külföldön, miközben tudjuk, hogy ennél jóval többen mentek ki munkát vállalni. Kérdés, hogy egy idő után ki fog az országban dolgozni?

Nehéz lenne ezeknek az embereknek azt mondani, hogy elégedetlenségük nem jogos. Arra azonban nem ártana felhívni a figyelmüket, hogy a fürdővízzel együtt nem kellene a gyermeket is kiönteni. A hazai politikai elit olyan, amilyen, de a velük szembeni ellenérzésnek nem kellene romboló dühhé érnie. Minden eddiginél nagyobb szükségünk lenne a józan észre. Sokan legyintettek a szélsőségesek előtörésére, de ahogy a román szólás tartja „vastagodik a vicc”. Nem mind arany, ami fénylik. Két hete van a társadalomnak, hogy összekapja és túltegye magát sérelmein. Még nem késő, nincs minden veszve!