Jelen időben fogalmaz Demeter Ervin Erdélyiség. Egy elszakított nemzetrész művészete című, több mint négyszázötven erdélyi képzőművészt bemutató kötetében. Eltérve a lexikonok megszokott gyakorlatától, nem múlt időben tünteti fel a bemutatott alkotó személyére és pályafutására vonatkozó adatokat, hanem a lezárt életművel rendelkező, már nem élő művészek munkásságát is jelen időben mutatja be, ezzel is jelezve, hogy a művészet a kultúra, no meg a kultúra által meghatározott társadalom élő, meghatározó része. A hét végén a csíkszeredai Mikó-várban a Barabás Miklós Céh tagjainak retrospektív tárlata foglalta keretbe a kötet bemutatóját, a telt ház, a számos művész jelenléte azt bizonyította, hogy valóban él a művészet és van befogadó közege.

A helyszínválasztás találó volt a tárlat és a kötet anyaga közötti összefüggések okán is: a Barabás Miklós Céh az erdélyi képzőművészeket kívánta összefogni, pótolva az összmagyar kulturális intézményrendszertől való elszakadás okozta hiátust. „Szabad munkaközösségként” határozta meg magát, s célul a műpártolást, a művészek erkölcsi és anyagi támogatását, a rendszeres tárlatszervezést és az „illetékes kritika” biztosítását tűzte ki a térség román és szász képzőművészeivel való kapcsolatok ápolása mellett. Demeter Ervin hiánypótló munkája azokat a trianoni váltást követően Erdélyben maradt alkotókat veszi számba, akik életművüknek legalább egy jelentős részét itt alkották – még ha később Magyarországon vagy Nyugaton folytatták is tevékenységüket. A kötetbe nem kerültek be az 1970 után született művészek, ugyanis őket „már az elzártság időszakát követő, szabadon alkotó generációk tagjainak” tekinti a szerző. Mint ahogy azok sem, akik, bár itt születtek, de alkotói pályájukat Erdélyen kívül teljesítették ki. Így is lenyűgöző a szubjektív válogatás: több mint négyszázötven grafikus, festő és szobrász, iparművész életével és munkásságával éltette az erdélyi magyar kultúrát. Hasonló merítésű összegző munka nem sok született: legutóbb a Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész szerkesztésében és az Iskola Alapítvány gondozásában 2019-ben megjelent 100 év erdélyi képzőművészet című munka összegezte az országrész képzőművészeti életét, azelőtt pedig 2015-ben adta ki a Magyar Nemzeti Galéria a Sors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című kiállításának katalógusát, amely azonban méretét, tartalmát és elmélyültségét tekintve messze túlhaladja egy kiállítási katalógus igényét. Ekkoriban jelentek meg Vécsi Nagy Zoltán ugyancsak kiállítási katalógus gyanánt kiadott, de annak keretein túlmutató, a második világháború utáni erdélyi magyar képzőművészeti élet keresztmetszetét adó szintézisei is: Szocrelatív (1945–1965); Itt és mást (1975–1989) és Felezőidő 2. (1965–1975). E munkák megjelenéséig negyed évszázad kellett elteljen a korábbi átfogó összegzés kiadásától – Banner Zoltán Erdélyi magyar művészet a XX. században műve 1990-ben jelent meg a budapesti Képzőművészeti Kiadó gondozásában. Ezért is hiánypótló Demeter Ervin munkája, de mint maga is hangsúlyozta, az összegyűjtött, rendszerezett adatok halmaza kiindulópontja kellene legyen az erdélyi magyar képzőművészeti életet bemutató, művészettörténészek által megírt összegző munkának. Mottóként Kós Károly-idézetet választott: „A múlt ismerete és értékeinek megőrzése nélkül nem teremthetünk új értékeket sem, s akkor jövőnk sincs többé.” Kötete pedig érveket sorakoztat fel amellett, hogy ez a múlt él, része jelen idejű képzőművészetünknek.