Eljött annak is az ideje, hogy az új magyar kormány képviselői részt vegyenek az erdélyi magyarság ünnepein. Tarr Zoltán, Magyarország társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős minisztere, majd Kollai István, a határon túli magyarokért felelős helyettes államtitkár jelenléte mindenképp üzenetértékű. Nem hurráoptimizmusra van szükség, ez nem is várható el a kormányváltás miatt kesergőktől, hanem egy normális viszonyra, a kedélyek hűtésére, nem utolsósorban a jég megtörésére. Normális körülmények között ilyen hőségben a jégnek villámgyorsan olvadnia kéne, de sokan kitartóan üzemeltetik a fagyasztót…

Ami még megragadta a figyelmemet, az, hogy a sajtónak nyilatkozó államtitkár-helyettes és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke egyaránt reflektáltak az eldurvuló hozzászólásokra, amelyek a közösségi oldalakon magyar–magyar viszonylatban, illetve a magyarországi belpolitika témájában jelennek meg. Ezek szerint nemcsak egyeseknek, köztük jómagamnak a vesszőparipája e káros jelenség, hanem elérte a döntéshozók ingerküszöbét is, állapíthatom meg félig elégedetten. Ami viszont még óvatos elégedettségre adhat okot, az a Kolozsvári Magyar Napok és a Székelyföldi Lovas Ünnep szervezői által kinyújtott kéz az új kormány felé. Bizonyára vannak, akik ezt pálfordulásnak vagy kuncsorgásnak tekintik, de józanul gondolkodva ez a normalitás, ami megnyugtató érzéssel tölthet el sokakat. Merthogy lám, vannak közösségszervezők, akik felfogják, hogy a kommentmezőben áradó románozó, illetve nemzetárulózó gyűlölet nem azonos sem a magyarországiak, sem az erdélyi magyarok többségének véleményével, hanem valószínűleg egy hangos kisebbség acsarkodik, jó pár álprofillal együtt (utóbbiak ki tudja, milyen érdekeket követve próbálják megosztani a nemzeti közösséget). Láthattuk tavaly is, hogy a kommentelők zömének véleménye ellenére Székelyföldön elsöprő többség szavazott a „brüsszelita”, „globalista”, „sorosista” stb. Nicușor Dan államelnökjelöltre. Minden bizonnyal annak is tudatában vannak az említett szervezők, hogy egy kormányváltás nem egyenlő a nemzethalállal, hanem a demokrácia része, és az élet – ünnepeinkkel, közösségi eseményeinkkel együtt – megy tovább.

A fentiek megértetésében, a kedélyek hűtésében további szerepük lehet, vagy mondhatjuk: feladatuk van a politikai és intézményi, civil szervezeti vezetőinknek. A közösség bizalmát élvezve talán még mindig „nevelni” tudják a népet, irányt mutathatnak például abban, hogy mit illik, mit nem a nyilvános térben. Jogos erre a felvetés, hogy de hát a választópolgárok felnőtt emberek, nincs szükségük erre, ám a kommentmezőt látva (de személyes tapasztalataim alapján is) nem árt a biztatás a csendes többségnek, miszerint érdemes tovább hinni a békés párbeszédben, a demokratikus váltógazdaságban és a józan észben.