A skandináv országokban, Finnországban, Észtországban a lakosság több mint 70 százaléka az elmúlt évben elolvasott legalább egy könyvet. Svájcban 81 százaléka. Aztán Írország és a nyugat-európai országok következnek, de Csehország is 60 százalék körül áll, a magyarországiak kicsivel több mint fele olvasott a tavaly. Hasonló képet mutat Spanyolország, Lengyelország, kevéssel az 50 százalék alatt áll például Portugália, Szlovákia és Görögország. Sajnos mi a legkevesebbet olvasó országok között vagyunk, gyenge 30 százalékkal. Majdnem velünk egy szinten van még Bulgária és – számomra meglepetésként – Olaszország. Igazából azért, mert itáliai utazásaim alatt rengeteg olvasó embert láttam, itthoni tapasztalatokhoz képest feltűnően sokan ültek könyvvel a kezükben reptéren, vonaton, parkban, tengerparton. Ezek szerint jókor voltam jó helyen, vagy a „könyvszeretőbb” régiókban jártam…

Közvetlen környezetemben elég sokan olvasnak napi rendszerességgel, és olyan városban élek, ahol több olyan könyvesbolt is van, amelyek könyves közösséget is építenek azon túl, hogy árulják a legújabb kortárs irodalmat a klasszikusok mellett. Városom egyik iskolájában működtetik egy jó ideje sikerrel a Napi tíz perc néma olvasás programot, és igen, fiatalokkal is találkozom, akik olvasnak. Szóval lehet, hogy nálunk az országosnál jobb arányok jönnének ki, de egyáltalán nem biztos…
Miért baj, hogy ebben az országban ilyen kevesen olvasnak? Az olvasás pozitív hatásairól oldalakat lehetne írni (amitől a statisztika szerint a lakosság majdnem háromnegyede elesik), én most – teljesen szubjektív módon – csak azt emelném ki, hogy az irodalom „fogyasztása” mennyire járul hozzá a világ és az emberek megértéséhez. 

Most épp egy fiatal brit–ghánai író könyvét olvasom, és betekintést kapok abba, hogy az afrikai országból származó, London egyik külvárosában felnövő fiatal hogyan látja a világot, a jövőt, a helyét a társadalomban. A kedvenc kortárs skandináv íróim pedig mindent megmutatnak abból, hogy mi foglalkoztatja őket, mi számukra a kihívás, a nehézség, a boldogság, a család és az örökség. Van, aki akár apró mozzanatokra lebontva „engedi” látni a pőre mindennapokat például Svédországban. Az utóbbi évek másik két nagy kedvence egy grúz és egy örmény írónő. Az egyik egy személyes hangú, száz éven átívelő családregénnyel lopta be magát a szívembe, a másik pedig szívszorító, ugyanakkor hihetetlenül kedves írásokon át tárja plasztikusan elém: milyen lehet az élet a háború szomszédságában, egy majdnem elzárt hegyi faluban, a gyors társadalmi, gazdasági változások közepette. Ahol az emberek ugyanúgy élnek és halnak, szeretnek és csalnak, a női sorsok nehezek, a férfiak néha túl hamar eltűnnek, ahol a közösség ugyanúgy próbálja megtalálni az egyensúlyt a gyakran béklyót is jelentő szokásrend és hagyományok, illetve az „új élet” között, mint nálunk.

A családregény olvasása közben szinte a zsigereimben éltem át, hogy valóban nincs új a nap alatt, a történelem – bármennyire is közhelyes – ismétli önmagát. Nemcsak a „nagy” történelem, de egy család saját történetében is megjelennek a vissza-visszatérő hurkok. Ha nyitott szívvel, kíváncsian olvasunk, egyszeriben eltűnik a másik oldal (ha volt is egyáltalán), az idegenség érzete, legfeljebb az marad meg, hogy kissé más, egzotikus a környezet, ahol játszódik a történet, de az emberek ugyanolyanok, mint én, vagy te, kedves olvasó. A megértés jön el, és egyre abszurdabbnak tűnik, ha távoli országok mindennapjairól hírekből hallott információmorzsák alapján véleményt formál valaki.
Számomra ezért nagyon fontos az irodalom, az olvasás. Mert manapság, amikor mintha minden az árkok ásásáról, a szakadékok mélyítéséről szólna, hogy más-más oldalakra állítsák az embereket, és az egyiket igazabbnak hozzák ki a másiknál, a könyvek hidak tudnak lenni, amelyek átívelnek a mélységek fölött: mert megmutatják, hogy sokkal több, ami közös közöttünk, a székely, a brit–ghánai, a svéd vagy norvég, grúz vagy örmény stb. ember között, mint hinnénk. És a közös többet jelent, mint ami elválaszt.