Ijesztő belegondolni abba, hogy szomszédunkban háború zajlik, és a rakétabecsapódások nyomát, a fegyverropogás zaját és az elesett katonák holttestének látványát alig ezer kilométer teszi láthatatlanná. Ijesztőek a hírek, a Telegramon és a Twitteren folyamatosan megtekinthető tudósítások, és ijesztő az, hogy egy-egy, a háborúba vonuló ember egy cigaretta elszívásának megfelelő ideig sem marad talpon az arcvonalban, így mindazt, amiért harcol, nemzeti érdek, család, otthon, haza, már nem tudja befolyásolni. Nem tud többé vigyázni rájuk. Mint annak idején szembesülhettek sokan a világháborúk után, a most zajló háború országokat, sorsokat tesz tönkre, no meg az egész globális gazdaságot. Ennél is brutálisabb az, mikor a sereget felszámolják, mert az Isten irgalmazzon annak, aki megtört, pszichózisokkal és poszttraumás stresszel küzdő katonák útjába kerül. És a kegyelemdöfés, aminek mindenki örül: a katona hazatérése. De hogy maradt-e valami abból az emberből, akit meleg zoknival és pulóverrel felpakolva útnak eresztett a családja, nem sokan tudnák megmondani. A csata innen nézve mégis távoli, és megszokható azok számára, akik nem követik. A veszteségek, bár nagyok – amikor Amerika Irakban háborúzott, napi két halottal számoltak, az áldozatok száma az orosz–ukrán háborúban a napi ezret is elérheti –, nálunk nem nyomja el szirénaszó az étel előtti imát, sem a gyárakban dolgozók káromkodását. Itt még Isten mindent hall. 
A napokban terjedt el a hír, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség attól tart, hogy katasztrófa következik be a jelenleg orosz fennhatóság alá került zaporizsjai atomerőműben, mivel az orosz erők evakuálják a környező településeket, ahol az erőműben dolgozó munkások jelentős része lakik, családostól. A félelem jogos, de egyelőre nem kell tartani az esetleges balesetektől, a reaktorok működése és a munkaerő biztosított. Bár a felek vonakodnak az atomháború kitörésétől, aggodalomra ad okot, hogy egy eltévedt rakéta vagy drón szerencsétlenül csapódhat be. Mint ahogy becsapódott a Kremlnél vagy a lengyeleknél – még ha szándékos és célzott is volt a becsapódásuk. A ’86-os csernobili atomerőmű négyes blokkjának felrobbanására gondolva, sokak számára egyértelmű képek ugorhatnak be: jódtabletta, szennyezett víz és élelmiszer, tilalmak, máig ható, hatalmas környezeti károk. A katasztrófát követően a légkörbe tetemes mennyiségű 134-es és 137-es céziumizotóp került, ami tüdő- és vérrákot, valamint génmutációkat okozhat. A levegőbe került 131-es jódizotóp a pajzsmirigyrákért felelős, a stroncium 89-es és 90-es izotóp pedig rosszindulatú daganatokat és vérrákot okozhat. Egy 2020-as hazai felmérés szerint még mindig kimutathatók a talajban és a fák kérgében radioaktív céziumrészecskék, viszont ezek a bomlásuk mértékét számítva már nem bizonyulnak károsnak. A szennyezésnek lassan már negyven éve issza mindenki a levét, és csak Isten a megmondhatója annak, hogy mit hoz ez a háború. Azt csak remélni lehet, hogy az ima hangját nem nyomja el szirénaszó, fegyverropogás vagy rakétabecsapódás.