Nem tartozom az ájtatos nyelvápolók közé. Néha kifejezetten taszít az a szinte vallásos révület, ahogyan nyelvünk fanatikus rajongói áradoznak róla. Mintha valami szentség volna. Szerintem ez erős túlzás. Nem tehetek róla: bármiről is legyen szó, szeretem az árnyalt fogalmazást, akár dicsérünk, akár bírálunk valamit. Egyrészt.
Nem mellesleg az a határozott álláspontom, hogy aki egyrészt mond, az mondjon másrészt is. Tehát következzen a másrészt. Másrészt az a helyzet, hogy szeretem a magyar nyelvet. Nem kicsit, nagyon. De nem valami e világon túli szentségként imádom, hanem a magam egyszerű, profán, hétköznapi módján szeretem.
Szeretem, mint a friss, gőzölgő reggeli kávé illatát, szeretem, mint a mosolyt a nők arcán. Sőt még annál is jobban! Szeretem, mint a mogyorót, amikor sör mellé kínálják, és szeretem, mint Szalai Ádám – Lipcsében, a németek ellen szerzett – sarkazós gólját. Ennél jobban férfiember talán nem is képes szeretni. Ennél a résznél kénytelen vagyok magamra szólni: ne essünk túlzásokba!
Lám-lám, az első bekezdésben bíráltam az ájtatos nyelvápolókat, erre föl alig pár sorral lejjebb magam is majdnem ugyanabba a hibába esek. Szóval csak óvatosan, kérem, mert – ha nem vigyázunk – könnyen elragadtatjuk magunkat. Valahogy úgy, mint egy túlhevült Don János, aki akkora színészi beleéléssel és pátosszal vall szerelmet, hogy azzal elüldözi, és nem magához édesgeti őszinte érzései alanyát.
Ne feledkezzünk el tehát arról sem, hogy a nyelv mindenekelőtt eszköz. Mégpedig olyan eszköz, amely elengedhetetlen a társadalom kollektív túléléséhez. Erről valamiért az a vicc jut eszembe, amikor az állatorvos felkeresi családorvosát, aki természetesen megkérdezi: – Mi a panasza? – Ja, így könnyű! – szólal meg az alkalmi szakmai irigység az állatorvosban.
A nyelv mint kommunikációs eszköz az emberiség legnagyobb találmánya. Anélkül ugyanis nem létezhetne se tudomány, se kultúra és egyáltalán az emberi civilizáció mint vívmány. Azaz legalább annyira fontos, mint a levegő, az élelem, a közbiztonság, az áram, az internet, a lakhatás és az alacsony fűtésszámla. Bizony! Még az ingyen sörnél is fontosabb! Becsületszavamra!
Nem hiszem egyébként, hogy ezt nekem most különösebben bizonygatnom kellene, elvégre erről bizonyára önök is teljes mértékben meggyőződtek. Nyilván, eszembe se jutott volna bizonygatni a teljesen nyilvánvalót, ha történetesen nem épp tegnap lett volna a magyar nyelv napja. Továbbá az is nyilvánvaló, hogy a mai lapszám tegnap készült, de készülés közben a tegnap még ma volt. Ugye, tudnak még követni?
Ez az oka tehát a magyar nyelvről szóló okfejtésemnek, amelyről sajnos az égadta világon semmi újdonságot nem tudtam elmondani. De ugye szeretteit felköszönti az ember, amikor születésnapjuk van? Eltekintve minden indokolatlan, könnyes szemű pátosztól, a magyar nyelv igenis megérdemli, hogy időközönként megemlékezzünk róla, mint elengedhetetlen lételemünkről, identitásunk és létezésünk origójáról. Kedvem lenne meghívni a magyar nyelvet egy italra, és koccintás közben a szemébe nézve azt mondani: – Egészségedre!