Nem azért gyűltünk össze a táncházba, hogy nehogy az ősi hagyomány kivesszen, hanem ezért, mert ez a fennmaradt hagyomány nagyon jó nekünk, élünk vele – Pávai István, a nemrég Széchenyi-díjjal kitüntetett etnomuzikológus, népzenész, zenepedagógus jelentette ki, bekapcsolódva a Hagyományok Háza által szervezett beszélgetéssorozatba. Szombaton Csíkszeredában, a Csíki Játékszín Hunyadi László kamaratermében a Román Televízió magyar nyelvű adásának a hetvenes évek végén nagy népszerűségnek örvendő Kaláka című műsora létrejöttének körülményeiről, készítésének folyamatáról, a műsor hozadékáról beszélgettek a felkért szakemberek, jobban mondva azok, akik eleget tudtak tenni a szervezők és a két moderátor – Simonffy Katalin ny. tévészerkesztő, egyetemi oktató és Csinta Samu újságíró – felkérésének. Györffy Erzsébet, a Barozda énekese, Szabó Györgyi közművelődési szakember, Szilágyi Gödri Ildikó televíziós újságíró és András Mihály, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes igazgatója elevenítette fel rendre a műsorhoz, de általában a táncházmozgalomhoz fűződő emlékeit, Pávai István a világhálón keresztül kapcsolódott be a beszélgetésbe.

Az ember ilyen alkalmakkor arra számít, hogy magasröptű, pátosszal telt vita folyik majd hagyományőrzésről, népszolgálatról, értékmentésről, közösségről. Nos, a megszólalók is erről beszéltek, nem küldetésként, nem hőstettként beszéltek róla, hanem természetes napi teendőként. Azok a fiatalok akkor élték a hagyományt. S mint Pávai István mondta a fennebb idézett mondatban: mert az jó volt nekik. Tehát számukra a tánc, a zene ugyanazt a célt szolgálta, mint korábban is a paraszti társadalomban: szórakozást, párválasztási alkalmat jelentett. Közös vonás volt a megszólalásokban, hogy a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején a térségünkbe beszivárgó rock- és beatzene érdekelte előbb őket is, mint generációjuk más tagjait, ők maguk is művelték ezt a műfajt, s ezzel a tapasztalattal közelítettek az autentikus népzene felé. Rájöttek, hogy ugyanazt a közösségi élményt nyújtja a táncház, mint egy beatkoncert, ugyanis hasonló korú és érdeklődésű emberek gyűlnek össze, hogy jól érezzék magukat. A népzene, általában a népi kultúra újrafelfedezése lett a közös érdeklődés, s ezt az érdeklődést vitte be a nyilvánosságba a televízió magyar adása, legitimitást adva. A műsorok megerősítették a különböző térségek lakóit, hogy az ő tudásuk érték, más is kíváncsi rá; a részt vevő fiatalokban felkeltette a kíváncsiságot, és arra sarkallta őket, hogy értékként tekintsenek ők is erre a kultúrára; a nézőket pedig rádöbbentette, hogy nemcsak az ő kis magyar közösségük létezik a nagy román tengerben, hanem számos kisebb-nagyobb, sajátos hagyományokkal rendelkező magyar közösség él Erdély-szerte és a Kárpátoktól keletre. A táncházmozgalom közösségi élményt teremtett a részt vevő fiataloknak, a televízió pedig kiterjesztette ezt az élményt az egész hazai magyar közösségre. Furcsának hathat ma ez a megállapítás, miközben atomizálódik társadalmunk, s előtérbe helyezzük azt, ami megkülönböztet bennünket, s nem azt, ami összeköt. De a gyermektáncmozgalom, az egyházi kórusok, a rezesbandák, de akár az önkéntes tűzoltó-egyesületek léte és működése azt bizonyítja, hogy a közösségi élmény tud összetartani egy-egy közösséget, fenntartani hagyományt. S nem azért, hogy nehogy kivesszen, hanem mert az jó.