Annyian voltak a sípálya melletti – egyébként tágas – kávézóban, hogy mozdulni sem lehetett. És odakint semmivel sem volt jobb a helyzet: az aprócska parkoló már rég megtelt, a kanyargós út mentén mindkét oldalon sorakoztak az autók, a gyalogosok úgy jöttek-mentek, ahogy tudtak közöttük. A sí- és szánkópályánál hatalmas volt a sor, de legalább a bobpálya is üzemelt, és ott is sokat kell várni: ezen a vasárnap délutánon a természetben töltendő idő sehogy sem a feltöltődést szolgálta. A kávézó-étterem pincérei a túlélésre játszottak: az egyre csak özönlő vendégeket kiszolgálni, a nagy zajt túlharsogni szinte lehetetlen volt. Ebben a helyzetben az asztalok letörlésére sem maradt idő és energia, nemhogy a kedves vendég kiszolgálására… 
Bár folyamatosan a turizmus megtartó erejéről és az abba fektetendő anyagi és szellemi javak szükségességéről szól a közbeszéd, a gyakorlat az én meglátásom szerint azt mutatja, hogy egyáltalán nem vagyunk felkészülve a turisták áradatára. Pedig a fent említett élethelyzet szereplői, a parkoló autók rendszámából levonva a következtetést, elsősorban hazai, az ország különböző megyéiből érkezett vendégek voltak, akik a januári hosszú hétvégét igyekeztek egy kis kikapcsolódással tölteni.

Miközben a környéken több sípálya indította el szolgáltatásait december végén, a tömeg, a zaj és a sorban állás ugyanúgy főszereplő a legtöbb helyen. Ebből akár azt is következtethetnénk, hogy még több és több ilyen üdülőhelyre van szükség – de talán mégis inkább jobban átgondolt szolgáltatásokra.
A turisztikai minisztérium közlése szerint Romániában több mint kétszáz engedélyezett sípálya van – míg Olaszországban százhárom –, amelyek közül negyvenkettő az elmúlt években épült, és az új beruházások egy része, szám szerint öt Hargita megyében található. Legtöbb esetben vendéglő, szálláshely, szánkó- és snowboardpálya is tartozik a létesítményekhez, de valamiért arról nagyon sok esetben elfeledkeznek, hogy mindenki autóval próbálja megközelíteni a helyszínt, a járműveknek márpedig parkolási lehetőséget is kellene biztosítani. Néhol a környék vendégházai megfelelő infrastruktúrával és korrekt árakkal várják a téli időszakban a turistákat, de kihívás eljutni onnan a sípályáig, és az éttermi szolgáltatások is hagynak kívánnivalót maguk után. Mondhatnánk, hogy a táj szépsége kárpótol, de azt hiszem, erre nem érdemes hosszú távon alapozni. Bár én „csak” szánkózni mentem, egy rövid délutáni kikapcsolódásra, a táj szépségét külön tudtam választani az átgondolatlan parkolási rendszertől, a hidegen felszolgált kapucsínótól, a koszos éttermi asztaltól és a szemérmetlenül magas áraktól.  A turisztikai szolgáltatásokat talán akkor lehet a fenntartható és működőképes jelzőkkel illetni, ha csúcsidőszakban sincs káosz, és a vendég nem érzi azt, hogy az ő személye már lehet, hogy felesleges teher – hanem úgy távozik, hogy jövőre másoknak is ajánlani fogja a helyet, ahol felejthetetlen napokat töltött.