A konyhapulton sorakoztak a száraz élelmiszerek: itt egy megkezdett zacskó makaróni, amott egy fél kiló cukor, maroknyi prézlimaradék a papírtasakban, egy tároló alján pedig kicsit kifolyt ételfesték őrzi a gyermekekkel együtt való kísérletezés örömét. A kamra néhol pókhálós, néhol poros, máshol enyhén ragacsos polcai­ról sorra kerülnek elő a rég elfeledett alapanyagok: itt egy tubus wasabi, amott egy féltve őrzött almalekvár abból a jól sikerültből, amit félretettünk rosszabb napokra. Előbújik egy megsárgult szavatossági címke egy bontatlan lisztes csomagról, még azokból az időkből, amikor többféle lisztből próbálgattuk a kenyérsütést; egy doboz tea, amelyből hiányzik három filter, de már senki nem emlékszik, milyen ízű volt. 

A legfelső polcokról előkerülnek lakodalmakban kapott pálinkák, a „jó lesz még valamire” fagylaltosdobozok, érdekesnek tartott üvegedények és az ételrendelésekkel a lakásba került egyszer használatos evőeszközök. Mellette egy fél csomag gyertya, egy bontatlan csomag szalvéta ünnepekre tartogatva, és egy sarokban néhány szem krumpli, amely már csírázni kezdett, mintha maga is menekülni próbálna a feledésből.

Épp lejár a mosogatógép, benne csillogó, szép, új üvegedények, amelyekkel pár órája zörögtem haza a boltból, és amelyek arra hivatottak, hogy a kamrából napvilágra került káoszt valamiféle rendszerbe tereljék. 

Bár az átlagos hétköznapokon gyakran zsörtölődöm a lakás különböző pontjain hagyott szennyeskupacok, a folyton tele mosogató és porcicák láttán, hogy „mindig csak én”, és „ebben a lakásban egyedül”, és „szolgasors”, „mert más a kisujját sem”, ez a hétvégi kamrarendezés felért egy terápiával. Egyrészt azért, mert családom elutazott, így senki nem nyithatott be az ajtón farkaséhesen pont a legnagyobb felfordulás közepén, másrészt mert mindkét kezem folyamatosan foglalt, így nem tudom görgetni a híreket, harmadrészt pedig a rendszer újragondolása – az eddigi „jaj, csak el ne érje a gyermek”, az ezutáni „érje el a gyermek, hogy egyre önállóban tudjon főzőcskézni” – az agyamat is kellőképen lefoglalta, hogy ne a magyarországi országgyűlési választásokon kattogjon egész hétvégén. És miközben székre álltam, törölgettem, töltögettem, címkéztem és pakoltam, rájöttem, hogy ugyanez történik most az anyaországi politikában. Látom sokak csalódottságát, dühét és félelmét az eredmény láttán, mint akik nem értik, hogy az eddig jól működő, minden földi jóval megpakolt alig fél négyzetméteres kis helyiségből hogyan kerülhetett elő ennyi limlom. Pedig az utóbbi időben már egyre nehezebb volt bármit megtalálni benne és a vásárlások tartalmát betuszkolni. Ha rendre vágyunk, nem úszhatjuk meg a pakolást: át kell nézni a kamra tartalmát, ami szavatosságát vesztette, ki kell dobni, ami viszont jó, azt megfelelően át kell rendezni, ha kell, üvegedénybe tölteni, és szépen a polcra sorakoztatni, hogy átlátható legyen. Ez nem hangos, nem ünnepélyes folyamat, nincs szalagvágás, sőt ez idő alatt enni sem nagyon lehet a konyhában, de szép lassan a polcok fellélegeznek, a levegő kitisztul, és lehet, hogy az első napokban még a régi helyére nyúlunk a lisztért, de idővel ismét megtanuljuk, mi hol van. És ha mégsem válik be, akkor ismét újra lehet rendezni…