Vasárnap délután érkezett egy üzenet egyik volt tanítványomtól, hogy válaszolnék-e néhány kérdésre, mert egy egyetemista barátnője kapott egy feladatot, hogy készítsen interjút egy iskolai tanácsadóval, a leadási határidő pedig hétfő. Mármint másnap. Ma már csak mosolygok az ilyesmin, minden bűntudat nélkül figyelmen kívül hagyom az üzenetet, legfeljebb másnap válaszolok, amiben mindenképp érzékeltetem, hogy hétvégén nem vagyok elérhető. 
Lehetne most töprengeni azon, hogy szép dolog-e legyinteni a kérésre, kell-e „Terézanyut” játszani egyfolytában, aki mindig és mindenkin segít, vagy sokkal fontosabb határokat húzni saját magunk mentális épsége, lelki jólléte érdekében. De azokon a bizonyos illemszabályokon is elgondolkodhatunk, amelyek kiveszőben vagy legalábbis átalakulóban vannak. Például nekem eszembe sem jutna vasárnap zavarni még közeli ismerőst sem, üzenetben sem (nagyon égető dolognak kell lennie, ha mégis megtenném), mert valahogy a mi nemzedékünk (legalábbis a többség) még tudta, tudja, hogy hétvégén, ebédidőben, késő este nem illik zavarni senkit. Igen ám, de a digitális kommunikáció terjedése akár fel is oldhatja ezt a merev (?) szabályt: a kedves volt tanítvány próbálkozott egyet, a telefonom pittyent, ha épp nem lehalkított üzemmódban volt, én meg dönthettem, hogy elolvasom, másnapra hagyom, válaszolok vagy nem. Tehát tulajdonképpen annyira nem is zavart, ergo nem is volt akkora illetlenség a megkeresés.
Azonban az „offline” tér még mindig másképp működik. Ahol emberek találkoznak emberekkel, nagyjából még mindig elvárt az udvarias köszönés, az előzékenység, a figyelmesség, hogy túlzottan ne zavarjunk másokat a viselkedésünkkel, a megfelelő öltözködés, a köszönöm és légy szíves, az elnézést és nem történt semmi.

Átalakuló világunkban a Z generációs gyermekeket – a zoomereket, ahogy néhol nevezik őket – és az alfa generációsokat nem könnyű kihívás ezen illemszabályok betartására nevelni. A feladat elsősorban a szülőkre hárul, csakhogy – és ez fontos! – digitális bennszülöttekként már ők sem éppen úgy működnek, mint az idősebbek, akik számára megvoltak a kőbe vésett szabályok, sokat nem kellett gondolkodniuk azon, hogy mit engednek meg maguknak és mit nem, ha illedelmesnek akartak látszani. Egyébként érdekes, hogy még körükben is mennyire olvadoznak az egykori illemszabályok, amikor az utcán kihangosított telefonnal beszélgető idős embert látok, és hallok mindent is, mindig eszembe jut, hogy édesanyám korosztálya erre biztos megjegyezné finom megrovással: úrinő/úriember ilyet nem csinál…
De térjünk vissza a mához és kicsit nézzünk szét magunk körül. Gyermekek rohangálnak az étteremben, hangosak, piszkos cipővel feltérdelnek a székre, majdnem elgáncsolják a pincért, miközben a szülők tehetetlenek (néha már közömbösek), a többi vendég pedig morog magában: micsoda neveletlenek ezek a mai kölykök, mert bezzeg a szüleik mindent megengednek nekik, s csodálkozunk, hogy feje tetejére állt a világ. Csakhogy ilyenkor elfelejtjük, hogy röpke pár évtized alatt mennyire megváltozott a világ, a mai ötvenesek, de még a negyvenesek sem sűrűn jártak anno étterembe, tehát fogalmunk sincs, hogy mi hogyan viselkedtünk volna gyermekként abban a helyzetben. Lehet, hogy pont így, legfeljebb gyorsan kaptunk volna egy nyaklevest, de mi, éttermi vendégek ítélnénk el legjobban ma már azt az anyát vagy apát, aki rácsapna szemünk láttára a „rendetlenkedő” gyermekére.
Látják, mennyire felkavarodtak a dolgok? Valahogy mégis rá kellene találni egyfajta egyensúlyra, rendre. Ehhez viszont nem árt, ha tájékozódunk arról, hogy a gyermekünk, életkorából adódóan, épp mennyire érett a viselkedésszabályozásra, és belső lehetőségei ismeretében próbálhatjuk finoman terelgetni a „jólneveltség” irányába. És az sem árt, ha tudatosítjuk magunkban: a jó öreg klasszikus példamutatás mint nevelési módszer, még mindig erős hatással bír.