Olvasom, hogy egy nő kórházvezető esetét fogja kivizsgálni az Országos Diszkriminációellenes Tanács, miután az diszkriminatív kijelentéseket tett kolléganőjére. Az eset Konstancán történt, a megyei kórház menedzserét jelentették fel, aki szerint le kell váltani a sürgősségi osztály vezetőjét, mert férfikéz kell oda rendbe tenni a dolgokat, férfit kell kinevezni helyette, aki a helikopter-leszálló ügyeit is rendezni tudja. Az esetet a Katasztrófavédelmi Főosztály jelentette, úgy vélik, hogy az igazgató kijelentései sértik az esélyegyenlőség elvét, ugyanakkor erősítik az elfogadhatatlan és veszélyes nemi sztereotípiákat.
Érdekes helyzet, és ha egyébre nem is, arra mindenképp jó, hogy kicsit felülvizsgáljuk a mindennapi nyelvhasználatot, a diszkrimináció természetét, hogy megtaláljuk valahogy az egyensúlyt. Mert végül is egy női vezető eldöntheti, hogyan véleményezi egy női alkalmazott tevékenységét (a női szolidaritásnak ugyanis nem itt van a helye), csak nem mindegy, hogy fenntartásait miként fogalmazza meg. A konstancai hölgy is helyesbített, hogy igazából vasökölre gondolt, amikor erős férfikézről beszélt...
Na igen, a szóhasználat. Újságíróként is előfordul, hogy körülményesebben kell fogalmazni a nemi egyenlőség jegyében, vagy legalábbis sokkal jobban oda kell figyelni. Még mindig lehet olvasni honatyákról, miközben azért szerencsére már hölgyek is ülnek a parlamentben (ha nem is túl sokan). Honanyákat mégsem írhatunk, jelen esetben a kérdés egyszerű, szenátort, képviselőt, poltikust kell(ene) használni és kész. Városi önkormányzati tudósításokban jómagam sosem élek a „szóismétlés ellen jól jön” elv mentén a városatyák kifejezéssel, mert már nem valós, hiszen vannak női önkormányzati képviselőink is, és nem tartom korrektnek, ha erről elfeledkezünk.

Ünnepi emelkedettségünkben hajlamosak vagyunk nagy szavakat használni, így fordul még mindig elő, hogy bekerül a beszédekbe az „Ez jó mulatság, férfi munka volt” idézet, amikor valamilyen nagy tettet, megvalósítást akar a szónok dicsérni. Hogy Vörösmarty idején, az 1800-as évek közepe táján a magas színvonalon elvégzett munka szinonimájaként még rendben volt a „férfimunka”, azért ne tegyünk úgy, mintha ez 2025-ben is így lenne. Bármennyire is nagy költő volt Vörösmarty, bármennyire is kézenfekvő ez az idézet, illene már valami mást keresni helyette. Például azért, mert ma már egy-egy teljesen egyéni teljesítményt leszámítva nincs olyan megvalósítás, amelyhez – hacsak háttérből is – de nők aktívan nem járultak volna hozzá. Meg hát eleve az idézet mai kontextusban feltételezi a női munka alacsonyabb rendűségét, és ezen azért már politikai korrektségen innen és túl, jó lenne túllépni. Vagy vették észre például, hogy a hazafi szavunk is maszkulin? Jó, tudom, korábban használták a honleány kifejezést, de ma már erőltetettnek, művinek hangzana. Akkor hát mi legyen a hazaFIAS érzelmeket tápláló hölgyek megnevezésével? Magam sem tudom, de azt nagyon érdekesnek találom, hogy a nyelv a mindennapi jelentéseken túl még mennyi mindenről „beszél”…
A „szexista” nyelvhasználat sajnos nagyon is jelen van a mindennapjainkban, a fenti példák csak apróságok ahhoz képest, hogy mennyire. Gyakran nem is tudatosul a beszélőben, de a környezetében sem, hogy az elhangzottak bizony a férfi hatalmi felsőbbrendűségének jegyében fogalmazódtak meg. Nem is mindig sértő szándékkal, gyakran csak jóindulatú poénnak tűnnek, de érdekes, hogy visszafelé mégsem működnek sosem. Sokatmondó példa erre, amikor Vigdís Finnbogadóttirtól, Izland és a világ első demokratikusan megválasztott női elnökétől megkérdezték, hogy nem befolyásolja-e elnöki alkalmasságát az onkológiai kezelés miatt elveszített egyik melle (!). A politikus frappánsan válaszolt: – Nem szoptatni akarom az izlandi nemzetet, hanem vezetni.
Most képzeljük el, amint hasonló kérdést tesznek fel egy – mondjuk – urológiai műtéten átesett férfi politikusnak. Nem megy, ugye?