A hét közepén röppent fel a hír, mely szerint Pottyondy Edina magyarországi stand-upost megfenyegették, hogy ne jöjjön Székelyföldre, vagy ha mégis, akkor „hozzon magával tekenyőt”.

Szombaton a nyíltan kormánykritikus magyarországi humorista közösségi oldalán már arról írt, hogy két székelyföldi fellépését is ellehetetlenítették. Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen sem tud fellépni, állítása szerint azért, mert a helyi szervezőket megfenyegették, akik nem merték vállalni a kockázatot, hogy helyszínt biztosítsanak az előadásoknak.

Nem értem, mire jó ez. Az odáig rendben van, hogy valaki szimpatizál a magyar kormánypárttal, és emiatt nem örül annak, hogy az erős ellenzéki hangot megütő humorista idejön Székelyföldre. Szíve joga. Azzal sincs baj, ha valaki nyilvánosan szóvá teszi, hogy nem örül ennek a fejleménynek. Ez hozzátartozik a véleménynyilvánítás szabadságához. Viszont ha azt mondjuk bárkinek, hogy „hozzál tekenyőt a beleidnek” – az fenyegetés. A fenyegetés bűncselekménynek számít, és három hónaptól egy évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbírsággal büntethető a büntető törvénykönyv előírásai szerint.

Idáig jutottunk, ennyire átitatta a közbeszédet a törzsi gyűlölködés. Képtelen vagyok megérteni, hogy mi értelme van ennek. Milyen bajunk eshet, ha egy humorista fellép pár száz fős közönség előtt? Megdrágul a benzin? Tüdőgyulladást kap tőle valaki? Ha pedig – tegyük fel – elmegyünk egy olyan humorista előadására, akivel semmiben nem értünk egyet, akkor meg fog változni a véleményünk egyetlen előadás hatására? Kitör tőle egy újabb világjárvány?

Mégis mikor vesztettük el ennyire az arányérzékünket? Semmiben nem kell egyetérteni Pottyondy Edinával. De ennek miért kellene megakadályoznia bennünket, hogy meghívjuk egy kávéra? Én legalábbis úgy nőttem fel, hogy ha valakivel nem értek egyet valamiben, akkor azzal leülök egy kávéra vagy sörre, és megbeszéljük. Legfeljebb a beszélgetés után sem értünk egyet. Ami szintén nem baj. Az eszmecsere lényege nem az, hogy meggyőzzük egymást, hanem megértsük, miért gondolkodik másképpen az, akivel beszélünk. Ezt régen normalitásnak hívták.

Persze lehet az az oka ennek a túlreagálásnak, hogy itt, Székelyföldön, ahol a magyarság tömbben él, azt hisszük, hogy jelentős erőt képviselünk, amit fel is kell mutatnunk. Attól tartok, ez illúzió. Eleget éltem Kolozsváron, és épp elég olyan erdélyi településen jártam, ahol a magyarság aránya a húsz százalékot sem éri el. A szórványközösségek tudják: ha meg akarnak maradni magyarnak, akkor nem erőt kell felmutatniuk, hanem sajátjaink iránti szolidaritást és alkalmazkodóképességet. Hiába vagyunk sokan magyarok Székelyföldön, csak csepp vagyunk a román tengerben. Márpedig a magyargyűlölet ismét egyre nagyobb teret hódít a többségi nemzetben. Szerencsénk, hogy ezek a szélsőségesek még nincsenek többségben. Ha nem leszünk képesek egymással szolidaritást vállalni, ha nem tudjuk okosan érvényesíteni közösségi érdekeinket, csak erőt fitogtatunk, jaj nekünk. Higgyék el, feleslegesen pazaroljuk az erőforrásainkat, ha azt a magyarországi belpolitikai acsarkodás meghonosítására fordítjuk. Ők odaát talán megengedhetik maguknak ezt a luxust. Mi nem. Ha komolyan gondoljuk, hogy meg akarunk maradni magyarnak, székelynek szülőföldünkön.