A kényelem és az önrendelkezés mára legalább annyira létfontosságúvá vált, mint az élelmiszer vagy a reggeli kávé. Mindannyian tudjuk, hiányuk mennyire enerválttá és ingerlékennyé teszi a fogyasztót. Csak míg az ember a szakírók szerint kibírja három hétig étel nélkül, a kávéval nem ez a helyzet. De írhatnék cigarettát, fodrászt, körmöst, kocsmát, üzemanyagot, és folytathatnám a sort – mára egy vagány breton vagy egy platformos cipő fontosabbá vált annál, hogy liszt meg cukor van-e a kamrában. Utóbbiakra minek is lenne szükség, megeszünk egy gíroszt, nyakon öntjük valami szukkal, a gyereket otthagyjuk a nagymamáknál, s megyünk a Transzfogarasra levideózni a kürtőskalácsevő medvét. Badarság lenne főzni, ha úgysem vagyunk otthon. Mert így szép az élet, nem? 
A kényelemmel sok hasznos dolog jár együtt: elhízás, koleszterin, magas vérnyomás, különféle viták, hogy kinél marad hétvégén a gyerek, és meddig kell vele maradni. Mert elválni kényelmesebb, mint kompromisszumot kötni és megoldani a nézeteltéréseket, de venni egy pizzát is sokkal, de sokkal egyszerűbb, mint főzni egy csülkös bablevest. Ha már úgy sincs liszt a kamrában az eresztékhez. Telefonhívást mára a csimpánzok is képesek generálni, az ember pedig arra is képes, hogy tárcsázás után elmondja, amit szeretne. Azért számomra elgondolkodtató, hogy belső felépítésünk és a szerveink miért a disznókéra hasonlít a legjobban, holott ők nem tudnak telefonálni. De így szép az élet, nem?
Ha visszagondolok a gyerekkoromra, érdekes emlékek keringenek a fejemben, kis sárga Daciával utaztunk mindenfelé a megyében. Sosem túl messze. Legtöbbször olyan helyekre, ahol a patakmedrek köveit egyenként is ismertük, ahogy a kis faházak embereit is, akik mindig behívtak egy bodzaszörpre vagy fenyőszirupra. Nem dübörgött a manele, patakban hűtöttük a sört, és együtt volt a család. Ha belefutott a gyerek a sárba, nem kente össze a hibrid Toyotát, és ha szénnel húzott egy mosolyt a Dacia orrára, lemosta az eső. Mekkora nyomorúság volt egyetérteni mindenkivel. Összeegyeztetni a kirándulást, hogy kinek hogyan kell ízesíteni a tofut a természet lágy ölén, ki allergiás az oxigénre, és miért nem jó, ha hajnali hatkor indulunk. Most sokkal szebb az élet, nem?
A betakarodás és az aratás mindig ünnep volt falun. Vödrökkel mertük a szomszédság gabonáját, és ha nem száradt meg kellően, mindig volt egy felelős, aki megforgatta a napon, hogy ne budvásodjon meg. Ettük a vinetás kenyeret, vágtuk a hagymát, és ropogósakat nevettünk a kánikulákban. Ha valaki túlpirult, tejföllel kenték be a hátát, ha szédült, kevesebb pálinkát töltöttek neki, ha elfáradt, leült egy fa tövébe s megpihent a sarjún. Láttunk lótetűt, szárított nyers húst ettünk, olyan vizet ittunk, amit nem vizsgálgattak hetente, hogy milyen nemzetiségű turistának az ürüléke szennyezi. Nem volt légkondi és arcüreggyulladást sem kapott miatta senki. Mennyivel kényelmesebb ma szipogva panaszkodni, hogy a klíma miatt jobban fogy az üzemanyag, és már kétszer is megfázott miatta az egész család. De sokkal egyszerűbb, mint egy újsággal legyezni magunkat. Még fennebb tekerjük a gombot. Mert így szép az élet, nem?