Mi, magyarok olyanok vagyunk, hogy ha valamink nincs, akkor megteremtjük magunknak. Tengerünk például már egy jó ideje nincs, ezért aztán néhanapján mi magunk játszunk tengeresdit. Időnként összefogva – mint tengerben a vízcseppek – tajtékzó hullámokat verünk, amelyekbe a világ, de minimum birodalmak beleremegnek. Így történt ez 1848-ban is, a március 15-i eseményekkel kezdődően, amelyek következményeként hamarosan a Habsburg-birodalom ingott meg, és talán még össze is roskad, amennyiben az orosz cár nem siet a könyörgő osztrák császár segítségére. Kelet és nyugat is összefogott a feltámadott ár ellen, és ezzel felül is kerekedtek a hatalmak, a gálya a habokon, de aztán az egyetemes törvény szerint az úr mégiscsak a tenger maradt. Mert birodalmak jöttek, mentek, megszűntek, határok változtak, de mi maradtunk, nem sodorhat el minket az ár, mert mi magunk vagyunk a tenger. Hol van már a török szultán, az orosz cár és a Habsburg-császár? Hol van már a tavalyi hó? Március van, kikelet jön!
Éppen így volt ez 176 esztendeje, március idusán. Apró cseppek álltak tengerré. Az elnyomásban szabadságot kiáltottak, és lett szabadság, mert a nép szava Isten szava. A népakarat teremtő erővel bír.

Szabadságteremtő erővel. Márciusi népként folytonos küldetésünk, hogy cseppekként keressük egymást, Óperenciává nőve, megtestesítve az erőt, a kitartást, a bátorságot és a harci készséget. Szabadságküzdelmünk állandó, jussunkat sosem adták ingyen, de eddig mindig kiverekedtük magunknak – ha nem is azt, ami jár – azt, ami elengedhetetlen, pótolhatatlan és létfontosságú.
Mert „így éltünk vitéz módra”. Erre egész történelmünk a bizonyíték, és tavaszi forradalmunk is ezt erősíti. A vízcseppek örök mozgásban vannak, és „az értől az oceánig” futnak. Tudják, „nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet”. „Ahogy lehet.” Az értől indulva mi, székely-magyar vízcseppek is óceánná dagadunk, karszti sorsunkat fölséges Isten-lábnyommá változtatjuk. Tavasz van, a szél vizet áraszt, éled a természet, éled a lélek, ma pedig kokárdák díszítik a tereket. 
„Talpra magyar, hí a haza!” – dúdolgatom, miközben a lelkesedés még vacog, de közben „Védd ezt a talpalatnyi telkedet, / Cserépkancsódat és tűzhelyedet, / Utolsó darab száraz kenyered! / De azt aztán foggal, tíz körömmel. / Démoni dühvel és őrült örömmel – / Ahogy lehet...”. Ahogy lehet, még dideregve, óvatosan bújva, fázva, de a vízcseppek megindulnak. Nincs tengerünk, szabad szél sem lenget lobogót, de mi magyarok, székelyek olyanok vagyunk, hogy ha valamink nincs, akkor megteremtjük magunknak.