Hűvös van már éjszaka, elkél a hálózsák, amikor kitelepedünk a játszótérre, hogy hullócsillagokat csodáljunk. Késő is van, igyekszem ébren tartani a fiamat, aki azzal üti el az időt, hogy „fiktív hullócsillagokat” számol, már ötven fölött tart, műholdak, repülők és bogarak szerepelnek a lajstromán. De amikor az első igazi meteort megpillantja, ahogy fénycsóvát húzva maga mögött végigszáguld az égbolton, a kis teste is megremeg. Már érti, miről meséltünk korábban, és kitartásának meg is volt a gyümölcse: elérhetetlen és mégis lenyűgöző ez a világ.

Gyermekkoromban – a 90-es években – legalább annyira elérhetetlennek tűnt az olimpia Kézdivásárhelyről, mint most a világűr a csíkszeredai játszótérről. Néztük a tévében a megnyitón formaruhákban felvonuló sportolókat, a szép kék vizű medencéket – persze miután a család beruházott egy színes készülékre –, miközben nálunk a csapon legtöbbször sárga, de sokszor barna, rozsdás lé folyt, ami rendszeresen megfogta a fürdőkádat is, és naponta elmentünk egy kiásott gödör mellett, amiről a szüleink legyintve mondták, hogy az a majdani uszoda – azóta sem készült el. A téli játékokon pedig csodáltuk a műkorcsolyázókat, ahogy suhannak a sima jégen, gyorsan megtanultuk az ugrások neveit, de otthon csak a teniszpálya volt, amelyet télen leöntöttek vízzel, és amikor enyhébb volt az idő, helyi szakértők kis csoportja járta körbe esténként, hogy kellően megfagyott-e a felület, ráengedhetnek-e minket, vagy kulloghatunk haza, kezünkben a korcsolyákkal. Aztán ott volt a kézilabda, bent cementen, kint aszfalton űztük, és boldogok voltunk, ha kiszálláson normális padló volt a sportcsarnokban. Persze aki tehetséges és kitartó volt, akkor is kijárta az útját, de az ezzel járó lemondásokról majd ők beszéljenek.
Négyévente, amikor véget érnek az ötkarikás játékok, eljön az elemzés ideje. Táblázatok, rangsorok a lakosság, a kijutott sportolók és az érmek számát figyelembe véve, össze lehet hasonlítani, melyik ország mennyit költ az élsportra, és hogy működik az amerikai egyetemek ösztöndíjas rendszere. Példaképeket emelünk ki, akik annak ellenére lettek bajnokok és szereztek dicsőséget hazájuknak, hogy a felkészülésük során nem volt minden feltétel adott. David Popovici például szabadtéri medencében készült, amelyre télen sátortetőt húznak, Milák Kristófot gyermekkorában naponta kétszer vitték a szülei a 15 kilométerre lévő uszoda 25 méteres medencéjébe edzésre, Kos Hubert pedig amerikai sztáredző irányítása mellett jutott a csúcsra. 

A következtetések levonása után talán lesznek döntési pozícióban lévő vezetők, akik belátják: ahhoz, hogy eredményeket lehessen elérni, beruházásokra van szükség – és itt nem arra gondolok, hogy minden városban két ötvenméteres medence legyen. Csak nem mindegy, hogy amikor egy gyermek rábök a képernyőre valamelyik úszószámot nézve, és azt mondja, hogy: – Anya, én ilyen edzésre szeretnék járni!, akkor csak azt kell megvárni, hogy véget érjen az augusztusi karbantartás a Csíki Csobbanóban, és máris elérhető az oktatás, vagy közel s távol a tavakon és patakokon kívül nincs, amiben megmártózhatna. Mert ha mindenkinek van alkalma elkezdeni, kipróbálni, akkor nagyobb a merítési lehetőség, hogy közülük kikerüljön egy-két igazán tehetséges, aki majd küzdhet azért, hogy életnyi munkáját néhány századmásodperces különbség alapján értékeljék, a többiek pedig megelégednek azzal, hogy évek múltán, amikor az orvosok vagy gyógytornászok úszást javasolnak a sok ülőmunka okozta panaszok enyhítésére, csak bemegy az uszodába, és helyes technikával elkezdi róni a hosszakat.