Nyakunkon az ünnep, miközben – ahogy mondani szokták – a szívünkben kellene megszületnie... Ez jutott eszembe a napokban, mert már újfent Mikulások másznak a falakon, felszarvazott autók futnak az utakon, és színes fények szikráznak mindenhol. Díszbe borulnak az üzletek, dögunalmas vagy örökzöld (jelzőválasztás igény szerint) karácsonyi dalokra váltanak boltban, utcán, vendéglőben, egyre nagyobbak a sorok mindenhol, mert jön. A Mikulás. Az angyal. A születés, a fény ünnepe. 
Ellentétes üzenetek áradnak felénk: egyrészt azt halljuk, hogy eljött az elcsendesülés ideje, az év legsötétebb napjain „gyújtsunk lángot a szívünkben, lelkünkben”, másrészt talán a nyári fesztiválok időszakát leszámítva soha ennyi program nem zúdul ránk, mint decemberben. Költekezésre csábítanak, vásárra, koncertre, közös kézműveskedésre, szereplésre hívnak, mindenki most akar jót mutatni, adományoz, s azt dobra is veri, csupa kirakat a világ. Számomra még a számtalan „tegyük szebbé a szegények karácsonyát” akció is sok, mert valahogy még jobban kiemeli, hogy van, akinek van, és van, akinek nagyon nincs...
Ennyi giccs talán sosem önti el a piacot, mint decem­berben, mintha minden a külcsínről szólna. Nem gondolunk arra, hogy mi passzol mivel, kiaggatunk mindent, let’s shine! Talán ebben a csiricsáré, hivalkodó őrületben benne van a mi kelet-európai örökségünk is, hiszen nem is volt olyan rég, amikor bronzzal, ezüsttel megfestett dióval, házi habcsókkal, évekig őrizgetett, kőkemény szaloncukorral díszítettük a karácsonyfát. Amikor a családok egy életen át féltve őrizgették, majd továbbadták a díszeket, és mindig azok kerültek a fára. Talán éppen a korábbi hiány miatt vagyunk annyira beszippanthatók a fogyasztási őrületbe, és követjük árgus szemekkel, hogy idén mi a trend, lecseréljük a teljes „ünnepi szettet”, és az eredményt kitesszük a Facebookra. Talán még mindig annyi pótolni-, bizonyítani-, megmutatnivalónk van, hogy nekünk is van, nekünk is jár, hogy még nem volt érkezésünk a mértékletességet tanulgatni…
Ugyan már, miért ne tobzódhatnánk a játékosságban, a díszekben és a csillogásban? – kérdezhetik Önök. Csakhogy kérdés az is, hogy mindent is el lehet adni nekünk? Az ünnep megvásárolható? És miközben fennen hangoztatja tévé, rádió, újság, internet, hoppmester egy-egy rendezvényen, hogy december a befelé fordulás ideje, jön a következő: befelé, de hogyan? És mikor? Hiszen nem hagyják, harsognak a fülbe, villognak a szembe, és egyfolytában eltereli valami a figyelmet a bensőségességről, a csendről, a várakozásról.
Nyakunkon az ünnep, miközben igyekszünk talpon maradni az ajándékozás, a túlfogyasztás, a rohanás, a stressz, az év végi bulik hónapjában. Kívánom, hogy találjunk egy percet, amikor megkereshetjük, hogy hol vagyunk mi ebben a forgatagban. Legyen kitartásunk ahhoz, hogy tudjuk összehangolni, ami kívülről árad felénk, azzal, ami a mi belső igényünk, és énerőnk, hogy megteremtsük a mi ünnepünket, ami nem mások elvárásairól szól. S ha megtaláltuk, akkor ne adjuk fel. Ha csendes, akkor legyen csendes, ha harsány, akkor legyen az, a lényeg, hogy olyan legyen, ami a miénk.