Nagy általánosítás, ezzel együtt mérhetetlen hiba lenne kijelenteni, hogy a világunk nem változik, és csak a körülmények meg a jelenségek bizonyos idejű váltakozását éljük meg újra és újra. Erre pedig – az élet rendeltetése szerint – egyszerűen nem emlékszünk. Hogy a körülmények változása is változás? Vagy csak az életvitelnek megfelelő és azzal arányos szükségszerűség? Sok filozófus írt köteteken átívelő tépelődéseket változásokról, hol az egyházat, hol istent, hol az anyagias értékeket megvetve, sokan bele is bolondultak a változások és változtatni akarások eszméibe. Úgy tűnik, guillotine alá hordtuk a sütőtököt. A rendszerváltások mind a változásokra ráhúzva mentek végbe, manapság is hallani, hogy az idősebbek a „változás” előttről vagy utánról beszélnek. De végtére is mi változott? A szocializmus országunkban tombolt és nőtte ki magát leginkább az egykori vasfüggöny keleti részén. Kádáréknál a maguk liberális módján tombolhattak a punkok, Tito aranypolgár államában fülig ért a nép szája, hogy ez aztán az ország... De jött a változás. Örömteli volt, tele reménnyel. Mindenki azt hitte, hogy immár lesz Maros-Magyar Autonóm Tartomány, lesz eredeti farmer és lágy kenyér, lesz magyarabb szó, lesz magyarabb Erdély. Ígéret és delírium szigetén élt akkor még az értelmiségi kemény mag, az egyetlen magyar párt, élén Szőcs Gézával, aki meglátta a sikerhez vezető esélyt a többségi honfitársakkal való együttműködésben. Itt a kis gyufaárus lány meséje jut eszembe, vagy a Kányádi-vers, hogy: „itt járt… elvitte a lovakat meg a zabot… a gyermekből, mert kellett, hamarabb lett férfi”. Mi fújta el a gyertyalángnyi reményét ennek a kicsi, de annál kedvesebb magyarságnak? Aztán az ígéretek átformálódtak törekvésekké, a tettek igyekezetté, a szabályok kiskapukká, mígnem az alkotmányból egy híg, majdnem cseppfolyós massza lett, ami átfolyik a szabályozó szűrőkön. Például így: korábban nagy divat volt egymás lehallgatása, olyannyira, hogy egyesek szépen meggazdagodtak a júdáspénzből. Mára csak sejtheti az olvasó, hogy valaki a laptop kameráján keresztül figyeli, hogy mikor markol a fenekébe a főnök, és látja-e, hogy a hisztéria ellenére elmosolyodott.

Vagy így: Mindenki számára személyes jog, hogy szabadon gyakorolhassa vallását, de korábban nem egy lelkipásztornak szakadt le emiatt a lépe, vagy hasadt ki a veséje, ha egy imakönyvbe dugott ostyát rejtegetett. „Mára derogál ez a hablaty, nem tud eredeti lenni, nevetséges, amit mond, és amúgy is, a new age sokkal közelebb áll hozzánk” – hangzott el vasárnap délelőtt egy bevásárlóközpontban. Közben „mankóval jött a béke, leült a házak küszöbére”, és már nem gond a hiány, hiszen termékekből hatalmas a választék, és nem gond a munkanélküliség, hiszen külföldön lehet dolgozni. Nem gond, hogy nincs gyerek, cserébe mindennap jut egy café latte és jóga, a szülők mellé fogadhatunk gondozót, hiszen erre is van telefonos applikáció, ahogy az ölelésre, a szeretet kimondására is sikerült kitalálni olyan egyezményes jeleket, mint a GIF-ek. Hogy változott-e valami a népsűrűségen túl? Azt hiszem, jó lenne elgondolkodni, és bocsánatot kérni. Elsősorban egymástól és a gyermekeinktől – de ki emlékszik arra, hogyan is kell.