Még kisgyerek szülőjeként is nehéz az elmúlt napokban a szűkebb és tágabb környezetünkből érkező nyomasztó képsorok – a parajdi sóbánya katasztrófáján, illetve a főleg Háromszéken kritikus áradások – után elképzelni, hogy a hétvégén gyermekparadicsomokká alakulnak a települések parkjai, központjai: ugrálóvárak, bábszínházak, gyermekkoncertek, mászófalak, kézműves-tevékenységek zajlanak majd, felsorolni is lehetetlen a gazdag kínálatot. Ez az a nap, amikor mi is elfeledhetjük a hétköznapok gondjait, és kicsit mi is újra gyerekek lehetünk. Amikor nem baj, ha poros lesz a nadrág, mert szabad pad hiányában csak a járdaszegélyre tudunk leülni fagyit enni, amikor talán először szállunk be együtt a tűzoltóautó kosarába, ami olyan magasra emel, hogy rálátunk a művelődési ház tetejére, s amikor talán újra nevetünk egy lufikutyán vagy megtapsolunk egy bűvésztrükköt.

Felnőttként csak csendben reméljük, hogy nem szakad le az a rettenetesen instabilnak tűnő légvár, amiben a gyermekünk pattog, mintha gumiból lenne ő is. És miközben hősiesen sorban állunk a fagyiért – ami természetesen azonnal lecsöpög, mihelyt megkapja –, figyelünk. Néha távolabbról, néha egészen közelről. És közben, talán egy pillanatra, meglátjuk, mennyit változott. Mert aki tegnap még az ölünkbe kéredzkedett, ma már egyedül áll sorban az arcfestéshez. Aki tavaly még megkérdezte, mit rajzoljon, idén már saját ötlettel ül le. Aki reggel még kapaszkodott, délutánra már csak int, hogy „nem kell segíteni, anya, megy ez egyedül is”. Ami ma még öröm, holnap már ciki lehet, és a „gyere velem, anya” helyett már a barátaival megy a programokra – mi meg ott maradunk a hátizsákkal, a gondosan bekészített vízzel, a pulóverrel és a félig elnyalt fagylalttal. Csendben bólintunk, és hagyjuk. Hagyjuk, hogy megpróbálja. Hogy megoldja. Hogy tapasztalatokat gyűjtsön, akár egy felborult tölcsér vagy egy elhibázott célba dobás formájában. Mert tudjuk, hogy ezek az élmények formálják őt. És minket is.

A gyermeknap csak egy nap a naptárban – de lehet belőle valami több. Egy kis szünet a rohanásban. Egy visszatekintés arra, milyen kicsi volt, és milyen nagy lett. Egy emlékeztető, hogy az idő megy, és nekünk nemcsak feladatunk van ebben, hanem lehetőségünk is: jelen lenni. Kézen fogni – és elengedni. Legalább ma. Aztán holnap majd újra rohanunk. De ma még nézzük őket, ahogy boldogan szaladnak, másznak, próbálkoznak. A gyermeknap nem a tökéletes szülőségről szól, hanem az együttlétről. Amikor nevetünk, néha idegeskedünk, de leginkább: emlékezünk. Mert ezek a napok azok, amiket tíz, húsz év múlva is emlegetni fogunk. És talán a gyermekeink is. Hogy „Emlékszel, mikor felvittek a tűzoltók a magasba, és majdnem leejtettem a lufimat?” – és mi emlékezni fogunk. A gyermekkor nem tart örökké, de az, amit belepakolunk – együtt, szülőként, gyermekként, ugrálóvárastól és vattacukrostól –, örökre megmarad. A szívben, a lélekben, a „majd én megoldom”-ban. És ez pont elég ok az ünneplésre, még ilyen baljós, viharos napokon is.